Képviselőházi irományok, 1892. XXVII. kötet • 870. sz.

Irományszámok - 1892-870f. A bűnvádi perrendtartásról szóló törvényjavaslat indokolásának kezdete

870. szám. 395 »Testis debet reddere rationem dicti sui per sensum corporalem« — mondja a Glossa ad leg. 18. de Testibus. Közvetlen észlelet eredménye-e a vallomás, vagy csak mások után beszél-e a tanú, a tanúvallomás értékére nézve lényeges körülmény. A régibb jogban nem is ismerték el bizonyítéknak a »testis de auditu« vallomását. Testis de auditu — mondja Farinacius — non probat etiam si dicat se audivisse ab eo, qui praesens fűit (quest. 6 , 9., 200—26.). A bizonyítékok szabad mérlegelésének rendszere mellett azonban nem férhet ahhoz kétség, hogy a »testis de auditu« is bizonyítékot szolgáltathat, csakhogy ez igen gondos és lelkiismeretes birói mérlegelést kíván.*) A felteendő kérdéseknek rövideknek, kimerítőknek és világosaknak kell lenniök és csak úgy, mint a terhelt kihallgatásánál, nem szabad a tanukhoz fogásos vagy útmutató kérdéseket (questiones captiosae, suggestivae) intézni. Fogásos kérdés az, mely a kérdezettet oly feleletre birhatja, melyben akarata ellen valamely kétséges körülményt közvetve igaznak elismerni látszik. Ilyen kérdés volna, ha attól a tanútól, a ki a gyújtogatás tettét nem látta, azt kérdeznék, gyertyával vagy fáklyával történt-e a gyújtás, továbbá nem délután hat órakor történt a gyújtás ? Útmutató kérdés az, mely a tanúnak csak feleleteivel megállapítandó körülményeket foglal magában. Ilyen kérdés volna: nemde teljesen részeg volt Péter, nemde tettére ingerelték Pált, nemde magas termetíí volt a támadó stb. E kérdések bármennyire kerülendők is — gyakran nem mellőzhetők. Glaser is elismeri, hogy ily kérdéseket feltétlenül eltiltani' nem lehet (»Das Verbot solcher Fragen kann nicbt unbedingt hingestellt werden. Handb. 555. lap.). Az ügyfélnyilvánosságot — mint a IX-ik fejezet indokolásában ki van emelve — a javaslat oly vizsgálati cselekményekre is kiterjesztette, melyek a főtárgyaláson nem ismertethetők. Következéskép, ha oly tannt vagy szakértőt hallgatnak ki, a ki a főtárgyaláson előreláthatólag nem jelenhet meg (126. §. 2. p.): a közreműködésre jogosított feleknek meg kell adni a jogot arra, hogy ha a kihallgatást vezető biró kellőleg nem merítette ki a kérdezést, vagy ha a megvilágítandó tény még homályban maradt, pótkérdések feltevését indítvánj ózhassák. Ez a jog biztosítékot nyújt arra nézve, hogy az ügyfélnyilvánosság nem jelent passivitást, hanem hogy a közreműködésre jogosítottak a bizonyítékok felvételénél tevékeny szerepet töltenek be. Nehogy a közreműködők a kihallgatást zavarják, vagy jelentéktelen, az ügy lényegére nem tartozó kérdések feltevésével gátolják s nehézkessé tegyék, a kérdezés nekik csak a kihallgatást teljesítő közeg után volt megengedhető és fel kellett az előbbit jogosítani arra, hogy ha úgy találja, hogy a kérdések a törvénybe ütköznek, vagy hogy mind a vád, mind a védelem szempontjából jelentéktelen körülményre vonatkoznak, azoknak feltevését megtagadhassa. (211. §. utolsó bek.) d) A tanúkihallgatást lehetőleg akként kell vezetni, hogy a tanú első kihallgatása alkalmával teljesen kimerítő nyilatkozatot tegyen (215. §.), nehogy az az eljáró közeg puszta gondatlansága és könnyelműsége miatt az előzetes eljárás folyamán ismételve kénytelen legyen megjelenni. Fontos igazságszolgáltatási, pénzügyi és közgazdasági érdek az, hogy az állam polgárai ok nélkül ne kényszerüljenek a biróság előtt megjelenni. Igazságszolgáltatási érdek, mert a *) »Referens sine relato non probat« a német közönséges polgári jognak az okiratbizonyitásra vonatkozó tétele volt Közelfekvő, a >tests de audituc-t a »referens«-sel, ama szemelj t pedig, a kitől a bizonyítandó tényt hallotta, a »relatum«-mal összehasonlítani. A közvetlenség elve is arra látszik utalni, hogy oly tanúval, a ki má-tól hallott valamit, nem lehet beérni, hanem éppen e »más«-t kell vallomásra birni; és ugyancsak a közvet'enség elve azt is követelni látszik, hogy a relatumnak az itélőbiró előtt kell lenni. Mindennok daczára lehetetlen azt tagadni, hogy ma mind a »testis de auditu*, mind a »referens sine relato* bizonyító eszközükül használhatók. Természetesen azt sem fogja senki sem tagadai, hogy e bizonyítékok használata ügyes bírót igényel (1. John M. müvének I. kötet, 643. lapját). 10*