Képviselőházi irományok, 1892. XXVII. kötet • 870. sz.
Irományszámok - 1892-870f. A bűnvádi perrendtartásról szóló törvényjavaslat indokolásának kezdete
870. szám. 391 A német perrendtartás (54, §.) szerint a tanú csak azokra a kérde'sekre tagadhatja meg a feleleteket, melyek őt vagy hozzátartozóját a bűnvádi eljárás veszélyének tennék ki (»die Gefahr strafgerichtlicher Verfolgung zuziehen würde«); az osztrák (153. §.) ellenben több particularis német, u. m. a szász,] hannoveri, badeni, thüringiai stb. törvények rendelkezésének nyomán felmenti a tanút a vallomástól, illetve felelet-adástól, ha ebből reá vagy hozzátartozóira nézve jelentékeny vagyoni kár vagy szégyen hárulna. Első pillanatra világosnak látszik, hogy az osztrák perrendtartás szélesebb alapra helyezi a mentességet, mint a német. Azzal a rendelkezésével azonban, hogy igen fontos esetekben az ily tanú is vallomásra kötelezhető, nagyobb latitude-öt ad, mint a német. A német perrendtartás rendelkezése egyáltalában nem, az osztráké pedig csak részben fogadható el. Az osztrák perrendtartás nem számol azzal, hogy a bíínvádi eljárás megindításának veszélyén kívül a tanúnak saját és családjának becsülete a tanúvallomás által annyira lehet veszélyeztetve, hogy egész társadalmi lételük alapjában dől meg és jóravaló existentiák egész sorozata semmisülhet meg. A német perrend álláspontja szerint, ha a tanú vagy hozzátartozója által elkövetett cselekvény elévült, a bíínvádi eljárás megindításához szükséges inditványi határidő megszűnt, amnestia volt adva, a tettes meghalt, vagy a tanú már kiállotta büntetését, — köteles leleplezni a büntettet, mert hisz a bíínvádi eljárás megindításának veszélye nem forog fenn. Lehet, hogy a társadalom, a melyben a tanú vagy hozátartozója él, a cselekményről, az illető magaviseletéről mit sem tud; lehet, hogy már polgártársainak tiszteletét és becsülését vivta ki, és egyszerre megidézik, mint tanút és tanukötelesség czímén önmaga lenne köteles rég elfeledt büntetendő cselekmények felelevenítésével magát vagy családját tönkretenni. Sokkal helyesebb tehát a mentesség indokait kiterjeszteni és a »kár«, valamint a »szégyen« fogalmi körét olyannak megjelölni, mely a mentesség alapjául szolgálhat. E fogalmak tagadhatatlan nagy latiíude-öt engednek meg, de; méltányosabb e kérdésben inkább a szabadabb tér biztosítása, mint a fentebb vázolt inconvenientiákat maga után vonó oly megszorítás, mely a német perrendtartásba foglalva van. Irányadóul kijelenti a javaslat, hogy jelentékenynek kell lenni a kárnak, illetve szégyennek. Természetes azonban, hogy a tanú azért, hogy a biró megítélhesse, van-e ok mentességre vagy nincs, nem kötelezhető a kár vagy szégyen körülírására, mert hisz éppen az a czél, hogy elhallgathassa azt, a mi jelentékeny kárt vagy szégyent okoz. 4. Nehogy a tanúságtétel kötelessége alól való mentességgel visszaélés történjék, szükség esetében^ vagyis ha az eljáró birónak aggodalmai vannak, megkövetelheti a tanútól, hogy azt az okot, melyre hivatkozott s mely a mentesség jogi alapjául szolgál, valósziníívé tegye (209. §.)«• A valósziníívé tétel eszközeit a javaslat nem sorolja fel; mert ez az eset körülményeihez képest annyiféle lehet, a hány empirikus megismerési forrás létezik. Alkalmazható itt a tanubizonyítás, írott bizonyíték, hivatalos tudomás stb. Sőt czélszerííség indokából, nehogy az eljárás menete megakadjon, vagy hogy a tanú éppen,az elhallgatni kivánt tényt felfedezni ne kényszerüljön, a valósziníívé tétel eskü által is történhetik. IT. A kihallgatás. (210-216 §§.) A) A tanúkihallgatás módjának alaki és tartalmi szabályait akként kell megállapítani, hogy azok lehető hatályos eszközeiül szolgálhassanak a tanúvallomás hitelességének elérésére. A főtárgyalás és az előkészítő eljárás közvetlen czéljának természetében rejlik, hogy az eljárás e két szakában a kihallgatásra vonatkozó szabályok teljesen egyenlők nem lehetnek.
