Képviselőházi irományok, 1892. XXVII. kötet • 870. sz.
Irományszámok - 1892-870f. A bűnvádi perrendtartásról szóló törvényjavaslat indokolásának kezdete
870. szám. .31 Ha tehát valamely tény megállapításáról van szó: úgy az abstract bizonyosság helyett be kell érnünk a meggyőződés útján szerzett tapasztalati bizonyossággal, mely tulajdonképen csak a valószínűség magasabb foka. A bűnvádi eljárás, melyben a bírónak valamely tény létezése vagy nem létezése, a való és valótlanság fölött kell meggyőződést szereznie, szintén nem támaszkodhatok az abstract bizonyosságra. A jogász — helyesen mondja a bűnvádi perjognak egyik kiváló művelője, — nem kelhet versenyre a mathematicussal, csillagászszal vagy bölcsészszel, ki problémáját addig hagyja megoldatlanul, mig őt abstract bizonyító okai abstract bizonyosságra vezetik. A gyakorlati jogéletnek az előtte feltornyosuló problémákat meg kell oldani, mert kíilömben megrendül az állam és eltűnik a jogrend. Mindent el kell követni, hogy a bizonyosságnak, mint az ítélet alapjának megszerzése elől az akadályok elhárítva legyenek, a valóság felismerésének eszközei mennél hatályosabbá váljanak és hogy csak az a meggyőződés Ügyen elfogadva a bizonyosság alapjául, melynek hátterét nem pusztán szabadon csapongó önkénykedés, hanem általános érvényű okok, az ember normális gondolkozásának s az élet tapasztalati adatainak törvényei támogatják. Ez tulajdonképen a bűnvádi perjog egyik legelső rangú feladata. Igaza van Servannak, midőn azt mondja, hogy a bűnvádi perrend tökélesbbítése amaz ismereteink szabatosságával függ össze, melylyel a valószínűségre és bizonyosságra vezető eszközökről bírunk. Az embereket azonban itt is, mint a tudás sok más terén, a túlbuzgalom, túlhajtásokr ragadta. Azt hitték, hogy a személyes meggyőződés döntő szerepét a bizonyítás tanában teljesen háttérbe szoríthatják. Azt hitték, hogy a jogi bizonyosság csak akkor érdemes nevére, ha teljesen függetlenné van téve a subjectiv mozzanatoktól. Megalkották jobb ügyre méltó fáradsággal a positiv és negatív törvényes bizonyítás elméleteit és ezekkel együtt a visszaélések és szabálytalanságok egész özöne árasztotta el az igazságszolgáltatást. A bíró felelősségének érzetét eltakarta a törvényes bizonyítékok képzelt ereje. Bizonyítottnak kellett vennie azt, mi általános érvényű okokon nyugvó meggyőződése szerint nem volt bizonyítva. Nem bizonyítottnak kellett tartania azt, mi általános tapasztalati tételek és a természet törvényeinél fogva bírói meggyőződése és lelkiismerete szerint jogi bizonyosság volt. A felvilágosodás egyik legszebb diadala, az ujabb reformmozgalom egyik gyakorlatilag legjelentékenyebb ténye, a bizonyító adatok szabad bírói mérlegelésének kivívása. És ha tekintetbe veszszük, hogy minden bűnvádi pernek központja a bizonyítás kérdése, mert hisz gyakorlatilag ezen fordul meg a per; ha figyelembe veszszük, mily elterjedt a tévhit, hogy a bizonyítékok szabad mérlegelése a bizonyítás jogának fejlődését akasztja meg: a bizonyítás jogának korunkig elért fejlődése szakait néhány vonással emlékezetbe hozni talán szükséges e helyütt, a hol a bizonyítékok szabad mérlegelésének elve tisztán és minden utógondolat nélkül meghatározandó. B) Bármiként igyekezzenek is többen, különösen a canonisták és a civilisták a római jogforrások némely helyét a törvényes bizonyítás elméletének javára magyarázni, kétségtelen, hogy a bizonyítás jogának helyes elvei Bóma jogéletéből indultak ki. A köztársaság első századaitól kezdve Róma fejlődésének virágkoráig a bizonyítékok szabad mérlegelésének elve uralkodott. Ha a leges publicorum judiciorum tartalmaznak is bizonyos feltételeket és szabályokat, különösen a tanubizonyítás és a rabszolgák ellen megengedett kínvallatás tárgyában: mindezek Róma bxtáit a bizonyítékok erejének mérlegelésében nem korlátozták. Cicero, Quintilián, a classicus jogászok számos nyilatkozatai és a császári reseriptumok meggyőzhetnek mindenkit, hogy Róma nem kötötte bíráinak meggyőződését oly szabályokhoz, melyek előre megálíapítvák és az ese* különös körülményeitől függetlenek. 42* '
