Képviselőházi irományok, 1892. XXVII. kötet • 870. sz.

Irományszámok - 1892-870f. A bűnvádi perrendtartásról szóló törvényjavaslat indokolásának kezdete

870. szám. 259 Minthogy pedig az ügyvédi kartól nem lehet azt kívánni, hogy eme terhes és időrabló megbízást minden díjazás nélkül teljesítse, a javaslat felállítja a védelem nagy fontosságára utaló azt a szabályt, hogy az esetre, ha a védő díjai a terhelt ellen bármi okból meg nem állapíthatók, vagy tőle be nem hajthatók, azokat az államkincstár viseli. A gyakorlati élet mutatja, hogy lehetnek esetek, midőn akár félelemből, akár bármely más indokból a szakértő vagy tanú a terhelt jelenlétében nem mondaná meg a valót. Hogy a való ez esetekben is kitudható legyen, feljogosítja a javaslat a vizsgálóbírót arra, hogy akkor is, ha a 125. §. értelmében, a főtárgyaláson nem ismételhető cselekményt foganatosít, eltávolíthassa a terheltet, de csak oly feltétel mellett, ha alaposan kell tartani attól, hogy a tanú vagy a szakértő a terhelt jelenlétében nem tesz a valósággal megegyező nyilatkozatot. Az intézkedés kivételes természete és »alapos« gyanúhoz kötött volta arra kötelezik a vizsgálóbírót, hogy azt ne subjectiv aggodalom, hanem csak érzéki tényekből merített erős meggyőződés alapján rendelje el. XT. A vizsgálat megszüntetése és befejezése. (128—129. §§.) A javaslat tüzetesen meghatározza azokat az eseteket, melyekben a vizsgálóbíró és a melyekben a vádtanács szüntetheti meg a vizsgálatot. A vádelv ama sarkalatos tételéből, mely szerint a vádló az ítélethozásig ura a vádnak, szükségkép következik az, hogy a vádtól való elállás, vagy az eljárás megszüntetésére irányuló indítvány — feltéve, hogy a vádat a többi jogosult sem tartja fenn, — az eljárás kötelező megszüntetését vonja maga után. Következéskép a vádtanács ellenőrző beavatkozása ily esetekben teljesen felesleges és az említett esetekben a megszüntetés aggodalom nélkül volt utalható a vizsgálóbíró önálló hatásköréhez. Hogy a magánvádra jogosítottakat mikor kell a megszüntető végzés meghozása előtt értesíteni, és mikor lehet a megszüntető végzést azonnal meghozni, az a 42. §-ra vonatkozó indokolásban volt tárgyalva, A 128. §. első bekezdésében taxatíve meghatározott eseteken kívül minden más esetben csak a vádtanács vagy az ítélő bíróság szüntetheti meg a vizsgálatot. Ha tehát a vizsgálóbíró véleménye szerint nincs büntetendő cselekmény, vagy az eljárást kizáró ok forog fenn, vagy a cselekmény megszűnt büntethető lenni stb., soha sem a vizsgálóbíró, hanem csak a vádtanács van hivatva a vizsgálat megszüntetésére. Az ily végzést, mely végleges jellegű és hatályában a felmentő ítélettel egyjelentőségtí, a javaslat oly fontosnak tekinti, hogy nem nyugodhatott meg az egyesbiró rendelkezésében, hanem a vádtanács testületi határozatát tartja szükségesnek (128. §. második bek.). Hogy a vizsgálat megszüntetéséről a vádlót, a terheltet és a magánfelet értesíteni kell: az eme végzés jelentőségének természetes következménye, mert egyrészről a vádlónak joga van a vizsgálati indítványt elutasító végzés ellen felfolyamudással élni, másrészről a terheltre és a magánfélre nézve a végzés az eljárásnak felmentő ítélet erejével való befejezését jelentvén, erről tudomással kell birniok. Hogy a fogva levő terhelt azonnal szabadlábra helyezendő, mihelyt a kir. ügyészség a vádat elejtette, vagy az eljárás megszüntetését indítványozta, (128. §. 3. bek.) ennek indoka az, hogy akkor, ha a kir. ügyész, a ki a felsőbbség hatályos ellenőrzése alatt áll, nem lát alapot a vád fentartására, nagyon valószínű, hogy nem forog fenn büntetendő cselekmény. A kir. ügyész nyomában fellépő magánvádló ritkább esetekben tud büntető ítéletet kieszközölni. A személyes szabadság igazolatlan korlátolása volna tehát az, ha a kir. ügyész visszalépése után is fogva kellene még tartani a terheltet. A 129. §. első bekezdése arról rendelkezik, mi a teendője a vizsgálóbírónak akkor, ha a vizsgálatot befejezte, vagy tovább nem folytathatónak tartja. Ez esetekben kötelessége a vizsgál ó33*