Képviselőházi irományok, 1892. XXVII. kötet • 870. sz.
Irományszámok - 1892-870f. A bűnvádi perrendtartásról szóló törvényjavaslat indokolásának kezdete
870. szám. 19 Az előbbi teljesen életbe nem lépett, mert a király a felségsértési ügyekben személyesen nem bíráskodott, és sem a pernek Magyarországon kivüli elintézése, sem kivételes bíróságnak felállítása nem fordult elő. Az idézett törvény többi rendelkezései, hogy a terhelt idézés és elitélés nélkül is befogható, hogy vagyona zár alá veendő, hogy a feljelentő tanúnak elfogadható, s hogy a feladó bíínmentességet nyer, nem alkotnak annyira külön eljárási nemet, mint általános eljárási elveknek és biztosítékoknak részben való megszorítását. Jelenleg érvényben levő 1868. évi rögtönitélő bírósági szabályaink lónyegökben megegyeznek ÍIZ 1813. évi január 29-én kelt királyi leirattal megállapított és több helytartótanácsi intézménynyel, legutóbb 1846. évben kiegészített szabályokkal. Azoknak részletes ismertetése tehát nem lesz szükséges. Harmadik korszak 1853—1894. A megelőző korszaknak jogszabályai 1849. után még mintegy négy évig maradtak hatályban, mert az 1849. évi deczember 28-án és 1850. évi július 24-én kelt szabályrendeletek az elsőfokú bíróságoknál fentartották az »irásbeli vádpert« és csak a közvád képviselete tekintetében tettek változást, a mennyiben ezt az államügyészségre bizták. A Királyhágón túl 1850. évben az 1803. évi osztrák büntető perrendtartás lépett életbe, 1854. év folyamán pedig egész Magyarország területén az 1853. évi július 29-én kelt büntető perrendtartás nyert hatályt. E perrendtartás tudatos ellentétbe helyezkedett a kor elméleti vívmányaival. Az állam büntető hatóságával és kötelmével csak a nyomosa eljárást találta összeférőnek, mire az államérdek és a hatósági tekintély túlbecsülése is befolyással lehetett. Az elsőfokú törvényszékek előtti eljárásnak ugyan a vádper alakját adta, de ez csak alak volt és nem lényeg. A vizsgálat befejezése után tartott végtárgyalás a vádat képviselő államügyészség közreműködése, valamint a vád- és védőbeszédek váltása daczára nem valósította meg a vádrendszert. Az eljárás nem függött indítványtól, ellenkezőleg a bíróság köteles volt a tudomására jutott bűncselekmények tárgyában a vizsgálatot az államügyész indítványának bevárása nélkül is megindítani (61. §.). Az államügyészség pedig nem volt a vádnak ura, mert sem elállása, sem más indítványa nem korlátozta a bíróságot elhatározásában. Szóbeli csak az alsófokú bíróságok végtárgyalási eljárása volt, mig a felső törvényszékek egyedül az iratok alapján ítéltek és és ennek következtében a szóbeli végtárgyalás értéke az írásbeli vizsgálattal szemben nagyon alászállt. A nyilvánosságnak e perrendtartás igen kevés tért engedett. A vizsgálat egészen titkos volt, a főtárgyaláson jelenléteire csak bizonyos egyének bírtak feltétlen joggal, a közönség bebocsátása vagy kizárása pedig egészen az elnök belátásától függött (223. §.). Ellentétben a bizonyítékok szabad mérlegelésének elvével, mely mellett már akkor is a szakkörök communis oppiniója harczolt, bizonyítási rendszert állított fel. Igaz, hogy e rendszer csak a negatív elmélethez csatlakozott, mely a bírót a felmentésben nem korlátozza és csak az elitéléshez kivan meghatározott súlyú bizonyítékot; igaz továbbá, hogy vonatkozó szabályai logikai élt és körültekintést árulnak el: de azért nem volt képes elkerülni a rendszer; bajait. A negatív bizonyítási szabályok a gyakorlatban tevőlegesen voltak értelmezve, a bíróság működését bénították és a bizonyítékoknak chablonszerű összeszámítására vezettek. Legtöbb kifogás alá esik az »ab instantia« vagy bizonyítékok elégtelensége misitt való felmentés, mely a bűnösnek nem talált vádlottat erkölcsi megbélyegzéssel és anyagi károkkal is terheli. Ennyi elvi fogyatkozást a szerkezet egyszerűsége és a permenet aránylagos rövidsége nem ellensúlyozhattak. 3*
