Képviselőházi irományok, 1892. XV. kötet • 513. , XVI-XXI. sz.
Irományszámok - 1892-513. Törvényjavaslat a házassági jogról
513. szám. VKí£sVy 201 büntetőjogi következményeinek kijátszására. Az új házasságra lépő felek jóhiszeműségének feltételét ezen házasság megkötésének idejéhez kellett kapcsolni, mert a holttányilvánítási vélelem valótlanságának későbbi tudomása nem hathat vissza a házasság megkötésekor fenforgott jóhiszeműségre, melynek alapján a javaslat 94. §-a a valóságos halál vélelménél fogva a hátramaradt házastársnak az újabb házasságra lépést megengedi. Minthogy a javaslat 66. §-a értelmében a semmis házasságot megszűnése vagy semmissé nyilvánítása után úgy kell tekinteni, mintha meg sem köttetett volna, holttányilvánitás esetében pedig a korábbi házasság csak az újabb házasság erejénél fogva szűnik meg: ebből önként következik, hogy ha a későbbi házasság semmis, a korábbi hatályában és érvényében fenmarad. Ellenben ismét czélszerűségi szempontokat követett a javaslat, midőn a korábbi házasságot a későbbinek megkötése folytán akkor is megszűntnek jelenti ki, ha ez a 74. §. f) pontjának esetén kivül egyéb okból megtámadva és érvénytelenítve lett. Mert a gyakorlati életben visszásságokra és visszaélésekre vezethetne, ha a második házasságban élő felek tetszésétől, sőt a korábbi házasság fennállása által semmiben sem érdekelt házastárs akaratától függene, hogy ezen házasság fennálljon-e vagy sem. A holttá nyilvánított egyén visszatérése esetében a 74, §. f) pontja a második házasságban élő feleknek oly czélból, hogy a holttá nyilvánított egyén házassága hatályában maradjon, azoknak megtámadási jogot biztosit, minek folytán házasságukat érvényteleníthetik; a következetesség igényli tehát, hogy a második házasságban fekvő akadály elhárításával a- korábbi házasság ismét teljes hatályában érvényesüljön. (Lásd a 74. §. f) alatti indokolást.) A javaslat a holttányilvánitásnak perrendtartásunk 522. §-ában foglalt eseteit tartotta szem előtt, midőn t. i. a holttányilvánítási eljárás a házasság felbontása vagy az örökség birtokbavétele czéljából lett folyamatba téve (155. §.). Nem vonhatók tehát ide azok az esetek, midőn az elhalálozás ténye az 1881. évi 59. t.-cz. 91. §-ában meghatározott módon igazoltatik. Mert ha a tanuk által bizonyított elhalálozásnak Ítéleti megállapítása a valóságnak megfelel, a házasság a 94. §. a) pontja értelmében azon a napon megszűnik, mely az ítéletben a halál napjaként meghatároztatott; a mennyiben pedig az elhalálozás ténye valótlannak bizonyul, az itélet mindenben hatályát veszti, a későbbi házasság a törvényjavaslat 65. §-a értelmében semmis és a korábbi teljes érvényében fenmarad. Ha ellenben az elhalálozás tényét kimondó itélet tévesen állapította ugyan meg a halál napját, de az eltűnt egyén a második házasság megkötésekor már nem volt életben, minthogy ezen esetben a kötelék akadálya nem forgott fenn, a második házasság érvényében fenn fog maradni, mert a korábbi tényleg már megszűnt akkor, midőn amaz köttetett. Nem alkalmazható a szakasz rendelkezése akkor sem, ha valakinek elhalálozása tévesen vagy hamisan lett az anyakönyvbe bevezetve és ezen az alapon a másik fél újabb házasságot kötött; mert kizárólag a holttányilvánítási eljárás előfeltételei nyújtják azt a biztosítékot, melynél fogva a holttá nyilvánított egyén hibáján kivül történt visszaéléseknek lehetősége a mai fejlett forgalmi viszonyok mellett csaknem teljesen ki van zárva. A 96. §-hoz. Az ezen szakaszban foglalt elv általános indokolása a fejezet bevezetésében foglaltatik. Kifejezésre jut általa mindenekelőtt az az elv, hogy az érvényes házasság megszűnésének egyetlen módja, mellőzve a halál s az ennek bekövetkezésére alapított vélelem esetét, a házasságnak bírói felbontása. Azon kijelentésnél fogva, hogy az érvényes házasság csak a felhívott szakászokban foglalt okok alapján bontható fel, a javaslat, szemben némely külföldi törvényhozással, mellőzhette azt a rendszert, mely kifejezetten megjelöl néhány körülményt, melynek alapján a házasság felbontását kérni nem lehet. Annak kimondásával, hogy érvényes házasság csak biréi KÉPVH. IROMÁNY. 1892—97. XV. KÖTET. 26
