Képviselőházi irományok, 1887. XII. kötet • 357. sz.

Irományszámok - 1887-357. A magyar bűnvádi eljárásról szóló törvényjavaslat indokolásának folytatása és vége

436 357. szám. XIV. FEJEZET. A terhelt kihallgatásai (235-243. §§.) A terhelt kihallgatásának más jogi jelentőséget tulajdonit a tiszta vádrendszer, mint a nyomozó vagy a vegyes per. A tiszta vádrendszer, mely a felek egyenlőségének elvét szigorú következetességgel valósitja meg, a terhelt kikérdezésének jogosultságát nem ismeri el. Nyilatkoznia ugyan szabad a terheltnek, sőt ehhez az >audiatur et altéra pars< elvénél fogva joga is van, de a kérdések intézésével a vádrendszer már sértve látja a terhelt ügyféljogát. A nyomosa per, mely a terheltet valóságos tárgygyá alacsonyítja és egyszerű bizonyítási eszköznek tekinti, az igazság felkutatásának czíme alatt majd physikai, majd psychikai kínvallatások alkalmazása mellett a terhelt kihallgatásának czélját a beismerés kicsikarásában keresi. A vegyes per, habár kezdetben csak nehezen tudott kibontakozni a nyomozó per hagyományaiból, ma már kétségen kivül a terhelt kihallgatását első sorban mint védelmi eszközt illeszti az eljárás keretébe, és ha nem mond is le arról, hogy a terhelt kihallgatása egyúttal a valóság felderítésének egyik hathatós eszköze legyen, mégis erélyesen utasít vissza minden eszközt, mely akár közvetlen, akár közvetve vallomásra kényszerithetné a terheltet. A bűnvádi perjog története igazolja emez elvi megkülönböztetések jogosultságát. így a római perjog az >ordo publicorum judiciorum* idejében nem ismerte a vádlott szabadoknak tulaj donképeni kihallgatását. A Tit. de questionibus Dig. 48., 18., mely forráshelyre az ellenkező vélemény hivei szoktak hivatkozni, csak a rabszolgáknak, mint tanuknak és terhelteknek kihallgatásáról szól, kik ellen a tortura is alkalmazható volt. Még a császárság idejében sem hallgatták ki más okból a vádlottat, mint hogy védelmét előadhassa. A germán és a régibb német jog hasonló felfogásról tanúskodik. A mit azonban a vádper elveit a nyomozó per lépésről-lépésre háttérbe szorította, mindig nagyobb jelentőséget nyert a terhelt kihallgatása a büntető eljárásban. Ez természetes következménye volt az inquisitorius perben nagyra nőtt törvényes bizonyítási tannak, mert a bíróság nem tudott addig megnyugodni a mesterségesen egybeállított bizonyítékokban, míg azokat a terhelt beismerése meg nem erősítette. Ezért ugy az olasz, mint a franczia inquisitorius perben már régtől fogva megkövetelték a terhelttől, hogy kihallgatása előtt esküt tegyen, melyben fogadja, hogy igazat fog vallani. >Et hodie secundum communem stylum Italiae — mondja Július Clarus (Sent. rec. Lib. V. §. fin. qu. 115. Nr. 9.) — tam in inquisitione, quam in accusatione reus comparens juvat de veritate dicenda.< Francziaországban az 1670-iki ordonnancepQV. czím. 7. czikk) szintén elrendelte a terhelt megesketését. A német közönséges jog kezdetben ugyan csak a litis contestatio és amaz elv értelmében, hogy senkit kihallgatás nélkül elitélni ne lehessen, ismerte el a terhelt kihallgatásának jogosultságát, de rövid idő múlva az a vizsgálat vezetésének nélkülözhetlen eszközévé vált, sőt a tejesen kifejlett nyomozó pernek valóságos központját képezte. Az >inquirálás művészetének* szabályait felállítani az elmélet egyik legkedvenczebb tárgyává lett. A terheltnek sommás és rendes kihallgatása képezte az eljárás leglényegesebb részét. A kínvallatás eltörlése után pedig, ha nem is használták a tortura rendes eszközeit, de annak ezektől eltérő minden faját, melylyel beismerést lehetett kicsikarni szabadon, sőt közhelyesléssel alkalmazták. Ez ismét a legális bizonyítási rendszerben találja természetes magyarázatát, mert oly esetekben, hol a törvénykívánta, bizonyítékok hiányzanak, deabiró meggyőződése szerint a bűnösség valószínű volt: minden-