Képviselőházi irományok, 1887. XI. kötet • 357. sz

Irományszámok - 1887-357. Törvényjavaslat a magyar bűnvádi eljárásról, és indoklásának kezdete

118 357. szám. hatályát szabályozzák. De a büntető törvénykönyveket életbeléptető 1880: 37. t.-cz.' már tüzetesen perjogi intézkedéseket is mutat. Legfontosabbak ezek között azok, a melyek a felébb vitelt, korlátozzák,illetve kiterjesztik (43., 45., 46.§§.)és a járásbíróságok, illetőleg a közigazgatási bíróságok előtti eljárás tárgyában a ministeriumot megfelelő eljárási rendeletek kibocsátására hatalmazzák fel. Az utóbbi felhatalmazás alapján 1880. augusztus 15-én kibocsátott igazságügyministeri rendelet nemcsak a bűnügyek nagy részének szabatos ellátását tette lehetővé, hanem rendelkezései egy részével a törvényszékek hatáskörébe tartozó ügyek körüli eljárásra is módositólag hatott. Ezen alapokon, az elméletnek, sőt a polgári eljárás némely rendelkezéseinek, de főleg a kir. curia judicaturájának és döntvényeinek befolyása alatt fejlődött a mai gyakorlat, mely következőleg vázolható. Az 1872-iki törvényjavaslat a vádelvet követi annyiban, hogy a vizsgálat csak a kir. ügyész vagy magánvádló indítványa folytán, felségsértés, hűtlenség, sajtó utján elkövetett királysértés, izgatás és lázitás miatt pedig a bűnvádi eljárás általában csak a kir. főügyész indítványára rendelhető el (3 , 33. §§.); hogy a vizsgálat egész folyamában minden vizsgálati cselekményre nézve inditványozási jogot ad a közvádlónak, s hogy a végtárgyalás külön vádképviselet mellett tartatik meg. Több lényeges pontban azonban csonka ezen vádrendszer. Először nem általában az > eljárás < megindítását, hanem csupán a vizsgálatot teszi indítványtól függővé, sőt a 2. §. rendelkezése: »hogy a bűnvádi eljárás rendszerint hivatalból indítandó meg«, egyenesen a nyomozó rendszerre vall. De lényeges hiánya az is, hogy nem rendelkezik sem arról, mennyiben irányozza az indítvány a vizsgálat terjedelmét, sem azon esetről, ha a közvádló a vizsgálat folyamában vagy a végtárgyaláson ejti el a vádat. Ezen határozatlanság mellett nem csoda, hogy a vádrendszer követelményeinek alkalmazásánál a törvénykezésben ingadozás mutatkozik és hogy bíróságaink a vádelv kezelésénél nem a javaslatból, hanem az 1871: 31. t.-czikkből indulnak ki. Sokáig nem tudott megállapodás létrejönni azon kérdésre nézve : mi befolyása van a kir. ügyész indítványainak a vizsgálat menetére s hogy a vizsgálóbíró s a közvádló összemtíködése az 1853-iki ausztriai törvényben megkívánt »lehetőleges< egyetértésre szoritkozik-e, vagy a vádló indítványa dönt-e az eljárás folyamatban tartása fölött? Csak néhány év óta honosodott meg állandó gyakorlatul, hogy a kir. ügyész elejtő nyilatkozata az eljárás megszüntetését vonja maga után. Nagy nehézségek támadtak azon kérdésnél: milyen hatályt tulajdonítson az itélőbiróság az ügyész indítványának. Hogy az indítványban foglalt minősités a bíróságot nem köti, elfogadott szabálynak tekinthető; bár találkozunk oly határozatokkal is, hogy akkor, ha a kir. ügyész vétségbüntetést rendelő törvényszakaszra alapítja indítványát, a cselekmény bűntettnek nem minősíthető. Nem egyöntetű még a gyakorlat azon kérdésre nézve, vájjon irányadó-e az ügyész indítványa a büntetés nemére és tartamára nézve ? Túlnyomóan azon szabály látszik alkalmaztatni, hogy az indítványozott büntetésnél súlyosabb nem állapitható meg és hogy, ha az ügyész oly törvényszakaszra alapítja a vádat, mely mellékbüntetést nem rendel, az ki nem mondható. Teljesen mellőzi a gyakorlat a vádelvet a halált okozott szándékos büntetendő cselekményeknél, melyekre nézve sem a minősités, sem a büntetés tekintetében nem veszi irányadóul az ügyészi indítványt és a döntő határozatot hivatalból is fölülvizsgálja. Az 1872-iki törvényjavaslat az eljárás közvetlenségének (szóbeliségének) kérdésében sem eléggé világos. Kétségtelen ugyan, hogy el akarta törölni az írásbeli per régi alakját, melyet az „Országbírói értekezlet", bár csak korlátozva, feltartott; kétségtelen az is, hogy végtárgyalásának