Képviselőházi irományok, 1887. XI. kötet • 357. sz

Irományszámok - 1887-357. Törvényjavaslat a magyar bűnvádi eljárásról, és indoklásának kezdete

108 357. szám. az inquisitio a bűnvádi eljárás szempontjából is jelentőséggel bir. Valószínűleg egyike ama perjogi intézményeknek, melyeket Verböczy szerint (Hk. II. 6. ez. 12. §.) Róbert Károly állitólag Francziaprszág határairól ültetett át hazánkba. Legelőbb ennek fia, I. Lajos, törvényeiben fordul elő és abban, hogy a felek kérelmére királyi vagy főbb birói parancscsal rendeltetett el, továbbá, hogy nyilvánosan külön kiküldött személy és nem a per birája által foganatosíttatott, a régi franczia „enquéte loialMal megegyez, ellenben a régibb törvényeink kutforrásául szolgált frank capitularek „inquisitiójától", melyet a királyi „missus" hivatalból teljesített, eltér. A fentebb idézett törvényhelyek szerint a communis inquisitio alkalmával kihallgatandó tanuknak a tett színhelye szomszédságában lakóknak vagy legalább megyebelieknek, nemeseknek, megfelelő életkorúaknak kellett lenni és nyilvánosan, önként félelem nélkül, határozottan eskü alatt vallani. Kihallgatásuknál, melyet káptalanbeli vagy királyi ember foganatosított, a felek jelen nem lehettek (I. Mátyás VI. 14. ez. 4. §.). A tanuk vallomása magában még bizonyítékot nem képezett, hanem eredménye szerint ítéltetett meg az eskü a panaszló vagy a vádlott részére. Szükség esetében a communis inquisitio alkalmával helyi szemle is tartathatott (I. Mátyás id. ez. 6. §. Hk. II. 41.). Az inquisitióról hiteles okmány vétetett fel és ezt a kiküldött az itélő bíróhoz terjesztette be, ki a felek vagy ügyvivőjük (procuratores 1439. évi XXIII. t.-cz., I. Mátyás III. 14., VI. 69. ez.) meghallgatása után hozta Ítéletét. Ezt Írásba kellett foglalni, felolvasni és az itélőmesternek aláírásával és pecsétjével ellátni (I. Mátyás VI. 69. ez.). Perorvoslatról már az első királyok törvényeiben történik említés (Szt. István II. 43. fej., Kálmán I. 23. fej.). Az alsófokú biró ítéletével meg nem elégedő fél panaszszal fordult a királyhoz, a miatt, hogy a biró igazságtalanul itélt. Ez a felebbezésnek kezdetleges alakja. Érvényesítésére a székesfehérvári, utóbb az octavalis törvénynapok nyújtották a megfelelő alkalmat. A királyi birák Ítéletei ellen a királyhoz intézett felebbezés a korszak végéig gyakorlatban maradt (I. Mátyás III. 14. ez., II. Ulászló IV. 7. ez.). Ellenben a helyhatósági bíróságok hatáskörének szélesbülése folytán annak ítéleteire nézve eltérő felebbezési rendszer és fokozat fejlődött. A földesúr bíróságának ítélete ellen a megye ispánjához, ennek határozata ellen pedig a király bíróságához (curia) lehetett orvoslatért folyamodni (Zsigmond II. 8. ez., I. Mátyás VI. 53., II. Ulászló I. 81., III. 71. ez.). A városi birák Ítélete a tárnokmesterhez vagy azon város bíróságához volt felebbezhető, melynek joga az elsőfokú bíró székhelyén hatálylyal bírt (Zsigmond II. 12. ez.). A tárnokmester ítélete ellen még felebbezéssel lehetett élni a királyhoz, mindazáltal ugy ezen, mint a megyei bíróság ítélete ellen használt alaptalan felebbezés, büntetéssel sújtatott (I. Mátyás VI. 53., II. Ulászló I. 72. ez.). Említést kell még tenni az eljárás kivételes nemeiről. Egyik a nagyobb hatalmaskodás esetében követendő eljárás, melyet legelőbb Zsigmond király szabályozott (VI. 45. ez.). Ennek törvénye szerint a sértett vagy károsított fél köteles volt királyi parancsot kieszközölni és azzal a megyei ispánokhoz és szolgabirákhoz fordulni. Ezek a legközelebb hiteles hely bizonyságát és a megye nemességét a bíróság székhelyén tartandó gyűlésre (proclamata congregatio) hívták egybe és e gyűlés határozott a hatalmaskodás megtörténte és az elfoglalt birtok vagy ingóságok visszaadása tárgyában. A nagyobb hatalmaskodás érdemében hozandó határozatot a király magának, illetve a nádor vagy országbíró bíróságának tartotta fenn. A megyei birák kötelesek voltak a peres feleket meghatározott napra a nevezett királyi bíróságok egyike elé utasítani, hol az ügy minden tovább; halasztás és a peres eljárás alakiságának mellőzésével az egyik vagy másik fél elmaradása esetében is esküre szóló véghatározattal fejeztetett be. Ezen eljárási szabályokat az 1439. évi XXIX. t.-cz. megerősítette. Az 1454. évi XV. t.-cz. szerint pedig a megyei ispán a szolgabirákkal és megyei választott emberekkel itélt a hatalmaskodás tárgyában.