Képviselőházi irományok, 1887. IX. kötet • 293-319. sz.

Irományszámok - 1887-319. Törvényjavaslat, a Svájczczal 1888. évi november hó 23-án kötött kereskedelmi szerződés beczikkelyezéséről

319. szám. 335 Az előadottakhoz képest a vámtarifa első megállapításánál (az 1849. évi június 30-iki vámtörvény meghozatalánál) az alkotmány szerint a következő elveknek kellett irányadóknak lenni: Vámok csak az ország határán szedhetők; a belső forgalom, a szeszes italok után járó kantoni illetékek kivételével, semminemű vámilletékkel nem korlátozható. Miután a vámjövedelem a szövetség kiadásainak fedezésére is bevételi forrásul szolgál, a tarifa vámdíjai akkép szabályozandók, hogy az azokból befolyó jövedelem a kantonoknak eddigi vámbevételeikért járó kárpótlási összeget és a határörzési költségek fedezésére megkívántató díjakat annyival meghaladja, hogy a szövetségi pénztárba egyéb állami czélokra fordítandó, megfelelő összeg befolyjon. A magas vámok elkerülendők s a helyett inkább minden tárgy, nyers anyag, félgyártmány, élelmiszer, stb. vám alá vetendő. A szövetségi alkotmány értelmében a tarifa megalkotásakor a svájczi ipar számára szükségelt beviteli tárgyakra lehetőleg csekély vám vettetett ki; épugy az összes élelmi szükségletekre is; ellenben a kézműipar termékei magasabb és a fényűzési czikkek a legmagasabb vámoknak vettettek alá a bevitelnél. A kivitelnél és különösen az átvitelnél a vámdíjak egyszerű ellenőrzési illetékek természetére szorítkoztak, hogy egyfelől a belföldi termékek keleté, másfelöl az átvitel lehetőleg fejlesztessék. A vámtarifa ehhez képest az osztályrendszeren épült fel, a mely 1884-ig elvi változást nem szenvedett. Az egyes czikkek akkép soroztatnak be a tarifa különböző osztályaiba, a mint azt nemük, értékük, szükségességük vagy nélkülözhetőségük magával hozta. Védvámok ebben a tarifában nem voltak; a védvámokat ugyanis ekkor megengedhetöknek nem tekintették, mert egyfelől a szövetségi alkotmány által egyeseknek minden előjogai eltöröltettek és mert nem akarták másfelöl a polgárokat arra késztetni, hogy tevékenységüket oly kereseti ágak felé fordítsák, a melyek az országban, saját erejükből, mesterséges eszközök nélkül fenn nem állhatnak. Azonkívül akkor még az a nézet volt döntő, hogy a magas vámok a fogyasztók elszegényedésére, a kereskedelem romlására vezetnek, természetellenes ipari viszonyokat teremtenek, és végül még a csempészetet is elősegítenék, a minél fogva több vámőrt kellene alkalmazni, a mi a tiszta jövedelmet tetemesen csökkentené s nagyszámú munkaerőt vonna el hivatásától. A vámilletékek fizetése alól csakis a határforgalomban, és csak igen kevés, nagyobbára mezőgazdasági czikkre nézve adtak kivételnek helyet. Ezen vámtarifa alapján a várható vámjövedelmet 3.700,000 frtra (régi értékben) becsülték, mely összeg új értékben (70: 100) 5.285,714 frankot tesz. A kantonoknak járó vámkárpótlás összege 1850-ben 1.700,000 r. é. frankban állapíttatott meg s az 1870. évben új értékben 2.398,553 frankra rúgott s negyedévi részletekben fizetendő ki. Az 1849. június 30-iki vámtörvény, az előkészítő munkálatok befejeztével, tényleg 1850. évi február 1-sején lépett életbe. Az új pénz behozatala és az időközben szerzett tapasztalatok következtében azonban már az 1851. évi augusztus 27-én új vámtörvény és új tarifa alkottatott, mely 1852. január 1-én lépett életbe és 1885. évi január 1-éig érvényben maradt. Svájcz a szabad kereskedelmi politikához szívósan ragaszkodott és az 1885. évig a vámtarifában meghonosított módosítások mindig ebben az irányban történtek. Az 1851-iki vámtarifa első lényeges módosítása abban állott, hogy az átviteli vámok az 1859. évben mérsékeltettek, a monarchiánkkal kötött 1868. július 14-iki kereskedelmi szerződés II. czikke értelmében 1869. január 1-töl kezdve pedig teljesen megszüntettettek.