Képviselőházi irományok, 1884. XX. kötet • 591-603. sz.
Irományszámok - 1884-599. Törvényjavaslat, az öröklési jogról
146 599. szám. kukban, miszerint az örökösödési jog a másik két testvért illesse; ha tehát ezek elhalnak, igazságtalan volna a lemondás joghatályát talán valamely nagyon távoli oly oldalrokon javára fentartani, a kire a szerződő' felek minden valószínűség szerint nem is gondoltak. A szász polgári tvkv. 2562. §-a szerint a lemondás csak akkor veszti hatályát, ha örökös nincs, és a hagyaték az államra szállana. A hatályvesztés itt lefektetett eszméjének azon kiterjesztése, mely a törvényjavaslatban érvényesül, czélszerűségi szempontból csak helyeselhető; mert ha a szerződő feleknek az a szándékuk, bogy a lemondás a felmenő vagy oldalági rokonok, a házastárs és esetleg a végrendeleti vagy szerződési Örökösök javára is hatálylyal birónak tekintessék : ezt világosan kikötni a feleknek jogukban és módjukban áll. A 60. §. második bekezdésének rendelkezése a lemondás joghatályának a dolog természetéből folyó czélszerű korlátozását tartalmazza. A 6i-ik §-nak a lemondás terjedelmi hatályát korlátozó azon további dispositiv intézkedése, hogy ha az örökhagyó valamely leszármazója örökösödési jogáról lemond, az kétség esetében nem értendő a törvényes örökösödési résznek és a kötelesrésznek azon hányadára, a mely a lemondót valamely másik leszármazónak későbbi elhalálozása vagy örökösödési igényének későbbi elvesztése folytán illetné, — a szerződő felek valószínű akaratának méltatására vezethető vissza, s indokolt különösen azért is, mert a lemondás joghatályát — tekintettel különösen az 59. §. tartalmazta kiterjesztésre — más irányban korlátozni czélszeríínek mutatkozik. HARMADIK CZIM. A kötelesrész. ELSŐ FEJEZET. Általános határozatok. 62. §. A törvényjavaslat a már kifejtett indokokból az örökösödési jog vezéreszméjeül a legszorosabb családi összeköttetésben levők részére biztosított kötelesrész által korlátozott végrendelkezési szabadságot fogadván el: a 62. §-nak rendelkezése csupán a kötelesrészre jogosított családtagok határvonalának megvonására nézve igényel indokolást. Ha a kötelesrész intézménye általában elfogadtatik: akkor semmi kétely nem férhet ahhoz, hogy az örökhagyó leszármazóit kötelesrészre jogosítottaknak kell tekinteni. A szülő arra van természetszerűleg hivatva, hogy gyermekeinek, kiknek életet adott, életét és lételét lehetőleg biztosítsa; a vagyonnak természetes rendeltetése az, hogy az a felmenő rokonokról a leszármazó rokonokra, a család azon ifjabb sarjadékaira szálljon, kikben a család tovább él, a kik ennélfogva a család fentartására vannak hivatva. Ezért a közönséges szójárás a gyermekeket a legszorosabb és a kiváló értelemben vett örökösöknek szokta nevezni; ezért a józan jogérzet nem tudna megbarátkozni azon törvényhozási intézkedéssel, mely a szülőknek jogot adna arra, hogy vagyonukból gyermekeiket, esetleg a gyermekek helyébe lépő további leszármazókat önkényszerűen kizárhassák. Innét magyarázható, hogy mindazon törvényhozások, a melyek nem a feltétlen végrendelkezési jogosultság alapjára vannak fektetve (pedig a mint láttuk, az ellenkező álláspont ritka kivételként jelentkezik), kezdve a római jogtól le egészen a legújabb törvényekig, a leszármazóknak kötelesrészhez való jogosultságát egyhangúlag ismerik el. Csaknem ilyen egyhangúságot tanúsítanak a korlátolt végrendelkezési jogosultság elvén alapuló európai törvénykönyvek arra nézve is, hogy a felmenő rokonokat kötelesrészben részesitik. Neuchatel kanton törvénykönyvének (649. §.) rendelkezése, mely csak a leszármazóknak s nem egyszersmind a felmenőknek ad kötelesrészt, kivételes állást foglal el, és tekintve a
