Képviselőházi irományok, 1881. VII. kötet • 170-239. sz.

Irományszámok - 1881-177. Az igazságügyi bizottság jelentése, az erdélyi ev. ref. egyházkerület és a magyar kincstár között, az ugynevezett „Cameraticum beneficiumok” ügyében 1881. évi márczius 6-án létrejött peregyesség tárgyában

177. szám. 15 felszámított értékét készpénzben megítélni, és ugy ennek, valamint az összes javadalmaknak a jövőre természetben való kiadására az államkincstárt itéletileg kötelezni. A keresetlevél beadása után a kormány, a kincstári jogügyi igazgatóság véleményét kérte ki, — a jogügyi igazgatóság a kereseti követeléseket tisztán jogi szempontból megitélhetetlennek véleményezte, és mint a pénzügyi minister úrnak 1882. évi január hó 11-én 97. szám alatti jelentéséből kitűnik, részben az elévülésre és a többiek között arra is hivatkozott, hogy a Lipót császár és király hitlevelének 2-ik és 3-ik pontja alapján ezen követelések felett az illetékessé vált egykori >productionale fórum« már határozott, és határozatában azok rendezését a felség jogköre alá tartozónak nyilvánította. — a felség pedig 1714. évben azok felett döntött is. A kincstári jogügyi igazgatóság tehát csakis méltányosság és közkormányzati okok alapján véleményezte az egyesség megkötését. Kiemeli külömben véleményében, hogy a beneficiumok évi értéke a volt főkormányszéknek 1698—1701. évi számviteli munkálatai szerint a mai piaczi ár szerint 28,000 frtra tehető. tf A kincstári jogügyi igazgatóság a ministertanács utasítása folytán O Felsége jóváhagyása után az erdélyi ev. ref. egyházzal peregyességet kötött, melynek értelmében az ev. ref. egyház a múltra nézve minden igényeiről lemond, — 1882. évtől kezdve évenként 14,000 frtot kap, — kiköttetett azonban, hogy az állam-kincstárra az egyesség csak akkor válik kötelezővé, ha az 1882. évi költségvetés tárgyalásakor az a törvényhozás által jóváhagyatik. Vélemény: A Lipót-féle hitlevél 2-ik pontja világosan és minden kétséget kizárólag megerősítette a nemzeti fejedelmek által a bevett vallások közül bármely egyháznak vagy iskolának adott adományleveleket, — az érintett hitlevél 3-ik pontja ilyen adomány-levelekre nem is vonatkozik, mert ezen pontban a felség csakis azon contraversiak felett tartotta fenn határozati jogát, melyek az egyes felekezetek és nemzetek között akkor fenforogtak, téresnek tartjuk tehát a jogügyi igazgatóság azon nézetét, mintha ezen 3-ik pont alapján 0 Felsége jogosult lett volna ezen ügyben egyoldalulag dönteni, mit legfényesebben igazol a kincstárnok által 1693. évben kibocsátott rendelet, melyben a Lipót-féle hitlevél 2-ik pontját a fentebbi értelemben magyarázza; és tévesnek tartjuk a jogügyi igazgatóságnak azon állítását is, mintha a productionale fórum ezen ügyben, mint illetékes hatóság érvényesen határozhatott és határozott volna; mert igaz ugyan, hogy ezen hatóság a C. C. V. 27. edictuma értelmében, mint törvényszék is járhatott el, de mint ilyen, csak is a főkormányszékből, a kir. táblából és a főtisztekből alakulhatott, s azért az »tridicasteriale fórum «-nak is neveztetett, határozata tehát csak az esetben érvényes, ha azt, mint ilyen hozta meg. Ugy, de az 1699-iki főkormányszéki felterjesztés szerint azon határozat hozatalában csakis a főkormányszék tagjai vettek részt és pedig ezek is csak véleményt mondtak, hogy a javadalmak teljes mértékben kiadandók volnának. Különben, ha rendesen lett volna is megalakítva, még akkor sem mondhatott volna döntő határozatot, mert. a C. C. V. 27. edictum szerint ezen fórum azon elidegenített fisealis jószágok és örökségek visszaszerzése végett állíttatott fel, melyek 1657. év óta idegen kézre kerültek,— a fenforgó esetben pedig nem ily javakról hozatott határozat, hanem némely oly járandóságokról, melyeknek kifizetése, illetve kiszolgáltatása a kamarai jövedelmekből történt. Tévesnek tartjuk azon nézetét is a jogügyi igazgatóságnak, mintha az ev. ref. egyház jogai elévültek volna, mert eltekintve attól, hogy 1698-tól mostanig az ügy mindig folyamatban volt, a végelintézés soha meg nem történt, az elévülésre (soha) azért sem lehet hivatkozni, mert az elévülés csak a polgári törvények által alapított szerzésmód levén, az időmúlás a fenforgó és nyilván