Képviselőházi irományok, 1875. IX. kötet • 372. sz.

Irományszámok - 1875-372. Folytatása a büntetőtörvénykönyv indokolásának

37a szám. 16$ A mi felfogásunk szerint nagy a különbség a szándékos emberölés és a 296. g-ban körülirt bűntett közt: de nagy a különbség e közt és a 295. §. esete közt is. Ez utóbbi különbség nem csupán objective az — ámbár a halál, mint a szándékos tettnek eredménye, már magában is jelentékeny körülmény, mely alkalmas arra, hogy különbséget állapítson meg a büntetésben; de számba jő e különbség szibjectiv szempontból is: mert nem oly következményről van szó a 296. §-b.an, mely pusztán véletlenül — a bántalmazás idején, a felismerés körében nem létezett körülményekből származott; hanem szó van oly következményről — mely a tett elhatározásénál, — mint a cselekménynek valószínű eredménye — a tettes felismerése előtt állott, melyre vonatkozólag tehát — az akarat hiányára nem hivatkozhatik. Ezen szempont érvényesül: a testi sértéseknek, s illetőleg az ezekből származott következményeknek beszámításánál. Subjectiv vagy obejectiv. irányban magyarázandók-e a kérdéses szakaszok? erre egy törvénykönyv sem ad feleletet. És megtörténik — s a német büntetőtörvénykönyvre vonatkozólag sokszor megtörtént: hogy egy intézkedésben — például a részességnél — az egyik tudós, az objectiv elmélet világos kifejezését találta: a melyben a másik a subjectiv felfogás érvényre emelését dicsőitette, vagy kárhoztatta. Nagy okuk volt a német büntetőtörvénykönyv alkotóinak e kérdés elől kitérni, — a mint kitért előle mindenik büntetőtörvénykönyv. Hisz előbb azt kellene tisztába hozni: hogy mi értetik a subjectiv elmélet — vagy irány alatt? s hogy ezen elméletnek melyik válfajához csatlakozik a törvény. Ma annyi subjectiv elmélet van: mint a hány tudós foglalkozik ezen — tisztázatlan kérdéssel. A mint más törvényhozások nem látták idején: közvetlenül eldönteni e kérdést: úgy a mi javaslatunk előkészítésénél sem képezte az e fölötti határozás, a feladat irányát. Az indokokban mindazonáltal gyakran utaltunk e tárgyra; sokszor emiitettük, némelykor egyes részleteiben megjelöltük a „causalis netpust" — a dolus, a culpa, az objectiv és subjectiv elméletek e concretebb alakú kiágazását, vagy foglalatját. De az is, a mit e tekintetben mondtunk és mondandók leszünk, a mennyiben a javaslat szövegében nem találja félremagyarázhatlan alapját: a javaslatnak tőrvényerőre emelkedése esetében, mint az előkészítők egyéni véleménye: a törvénykezési gyakorlatra nézve hatály nélkülivé válik. Ezzel kimondani akartuk azt: hogy a mennyire a törvényjavaslat világos intézkedése egyik vagy másik esetben ez iránt világosan nem rendelkezik, és utasítást nem tartalmaz — ép annyi indokkal bir az, ha objectiv irányt tulajdonit valaki a törvényjavaslatnak, mintha ellenkezőleg — a subjectiv irány felé hajlónak állítaná azt. Annyit azonban — a testi sértésből, a sérült épségére és egészségére származó következményeket illetőleg állithatni vélünk: hogy a törvényjavaslat illető czikkei nem nyújtanak támpontot az oly felfogásra: mely szerint, a tettes által nem czélgott, a cselekmény elkövetésének elhatározásánál — mint valószínű eredmény — felismerése körében nem lehetett, sem a cselekmény „minőségéből, sem annak idejéből, helyéből, eszközeiből, a véghezvitel módjaiból, sem a sérült személyes állapotából a tettes elméjében vissza nem tükröződhetett következmények dolus gyanánt legyenek beszámitandók. De más részről nyíltan kifejezzük azt is: hogy azon körülményt, ha valaki tettének eredménye gyanánt valamely súlyos következményt előre láthatott, vagy előre látnia kellett, és a tettet mégis végrehajtotta, és ennek következtében azon súlyos következmény csakugyan beállt: ezt mindenesetre a tettes felelősségére háritandónak tartjuk. E közt és a dolus directus közt nincs iá különbség. A különbség csak az: hogy a dolus directus esetében a következmény előidézése egyenesen irányozta a tettes akaratát és elhatározását': az utóbbi esetben pedig a következmények eredményülésének, vagy eredményülhetésének tudata nem tartóztatta vissza a tettes elhatározását, és az ennek megfelelő cselekvését. De ebben sem megyünk annyira : hogy Burinak a végletekig kifeszített következő tételét fogadnók el: „Aber es kann zu einer strafrechtlichen Verantwortlichkeit nicht genügen, dass der Erfolg nur objectiv durch die eigene Wirksamkeit verursacht worden sei. Es muss vielmehr diese bis zum Erfolge reichende, über die fremden KÉPV. H. IROMÁNY 1876-78. IX. 22