Képviselőházi irományok, 1875. V. kötet • 171-200. sz.
Irományszámok - 1875-200. A büntetőtörvényjavaslat indoklása
156 200. szám Eltekintve tehát az életfogytig tartó rabságtól, s az imént kimutatott különbséget tartva szem előtt: az 1843-ik évi törvényjavaslat most kiemelt rendelkezéseinek összehasonlításából az anyagi rész 8. §-ával, azon meggyőződés érvényesül: hogy ezen törvényjavaslat valódilag és határozott megkülönböztetésekben kifejezett három nemű szabadságbüntetést állapított meg: 1. az egyszerű fogságot; 2. a féléven aluli; 3. a féléven felüli rabságot. Az 1. és 2. alattiak természetesen a csekélyebb, a 3. alatti büntetés pedig a súlyos, de nem életfogytig tartó rabsággal büntetendő törvényszegéseknek büntetését képezik. Ha tehát az 1. és 2. alatt meghatározott büntetésekkel büntetendő törvényszegések egy genericus elnevezéssel jelöltetnek meg, ezzel a lényeget illetőleg nem változtatik meg a törvényjavaslat rendszere; hanem csupán tüzetes és comprehensiv kifejezés adatik a már létező, felismert s külön szabályok által törvény hozóilag is értékesített különbségnek. Neveztessék az 1., 2. alá eső csoport vétségnek, a 3. alatti pedig bűntettnek; ez által nem történik egyéb, mint egy, az életben és gyakorlatban fennálló, magát mindenhol, még a törvényhozás előtt is érvényesítő különbség megjelöltetik az annak megfelelő szóval. Hogy pedig e különbség az életben, a köztudatban és a magyar törvényhozásban mindig fennállott, azt a „vétség" szónak használata a különböző időkben keletkezett törvényeinkben is igazolja. Az 1840-ik évi IX. t. ez 4. §-a különbséget tesz a rendőri kihágás és azon eset között: „ha a feladott vétség természete szerint a honi büntető törvények súlya alá tartozik." Ugyanazon törvény 9-ik §-ának végén szintén „a büntető törvénykezés alá eső ilynemű cselekvények" megjelölésére „a vétség" szó használtatik; vétségről szól a 19. §. is stb. De az 1848: XVIII. t. ez. 4. §. „valamely bűn avagy vétség elkövetésére"*irányzott felhívást egymástól megkülönböztetvén: minden kétséget kizár az iránt, hogy e két fogalom szerinti különbség a magyar joggyakorlatban ismertetett, s a büntetendő cselekményeknek, a kihágásoktól különböző két külön nemét jelentette. A hármas felosztás elleni ellenvetések tehát épen nem bírnak azon sulylyal, a mely azoknak egy részről tulajdoníttatik, értéköket pedig eléggé ellensúlyozzák már a fenn kiemelt gyakorlati szempontok is. Ezen felosztás gyakorlati haszna azonban a leghatályosabbnak nyilatkozik a bűnvádi eljárásban, t. i. az illetőség megállapitsáánál. Akár helyeztessenek a rendőri kihágások és a vétségek a járásbíróság, a büntettek pedig a törvényszék, vagy ezek egy része az esküdtszék illetőségébe; akár különböztessenek meg némely vétségek, s ezekre a bűntettekkel együtt állapittassók meg a törvényszék, illetőleg az esküdtszék illetősége, mig a többiek, a kihágásokkal együtt a járásbíróság hatósága alá tartozóknak mondatnak ki; vagy végre, ha azon illetőségi rendszer állapittatik meg, hogy valamennyi rendőri kihágás fölött a rendőri bíróság, valamennyi vétség fölött a járásbíróság, a büntettek fölött pedig a törvényszék ítél: mindhárom esetben a hármas felosztás hasznai az első tekintetre szembeötlők. A törvényhozások nem áldozzák fel a gyakorlati előnyt azon állítólagos elméleti következetességnek, mely egyébiránt, mint kimutattatott, a kettős rendszer által sem éretik el. Ezen előny, nálunk különös jelentőséget nyer az által: hogy az anyagi törvényvkönyvnek hármas felosztása igen valószínűleg három külön bíróság illetőségének állapítja meg keretét. A beosztás mind a bűntetteknek egyes fejezetekbe foglalása, mind pedig e fejezeteknek egymás utáni sorrendje bizonyos elvek szem előtt tartását követeli. Ámbár a törvénykönyv nem lehet tankönyv, s e kettő közötti különbség a beosztásnál is szem előtt tartandó: de azért mégis szükséges, hogy részint a könnyebb tájékozás, részint pedig a törvény egyes intézkedéseinek nem valamennyi, hanem több egynemű cselekményre kiterjedő hatálya végett, a mennyire lehetséges,
