Képviselőházi irományok, 1872. XX. kötet • 860-866. sz.

Irományszámok - 1872-860. Indokolása a magyar büntető-törvénykönyv iránti törvényjavaslatnak

52 860. SZÁM. Mittermaier kétségtelenül azok közé tartozik, a kik az emberiségnek tett nagy szolgálatokban lefolyt élet eredménydus harczát küzdöttek a büntetések tulszigora ellen, s mégis épen a büntetések meghatározásáról irt jeles értekezésében azt mondja: „Das übertriebene Streben, sich allé möglichen müden Fálle vorzustellen und darnach ein sehr niedriges Minimum zu drohen, könnte leicht dazu führen, dass ein so weiter Raum zwischen dem gedrohten Minimum und Maximum gesetzt würde, welcher die Richter, die geneigt wáren, im Zweifel die mildesten Strafen anzuwenden, dazu bráchte, durch unverháltnissmássig milde Strafurtheile die Forderungen bürgerlicher Sicherheit zu gefáhrden." Ha ez áll azon esetben, melyben mindenik büntetendő cselekmény büntetése maximum és minimum szerint meghatároztatik s csupán a minimum meghatározásánál követtetik el a hiba, hogy az a rendkívül ritka esetekben előforduló különös enyhitő viszonyokat tartva szem előtt, ezekre való tekintettel igen alacsony mérvben határoztatik meg, mennyivel inkább kell állania az esetben, ha — mint az 1843-ik évi javaslatban — minimum egyáltalán nem határoztatik meg s a biró jogosítva van, a bűntettes immoralitási foka szerint, a legsúlyosabb büntetési nemnek legmagasabb és a legenyhébb szabadságbüntetési nemnek legalacsonyabb mértéke között keresni a kiszabandó büntetést. Az objectiv minőség és ismérvek szükségszerű érvényülése alatt mindazonáltal nem érthetni a subjectiv szempont mellőzését. A cselekvény és a cselekvő, a cselekvés körülményei, valamint a cselekvő akaratának a tettben nyilvánulása, a motívumok, a külső és belső hatások együtt képezik a büntetés megállapításának feltételeit, ezt a törvényhozó nem feledheti. A tény nemcsak azon lényeges mozzanatokkal jelentkezik a biró előtt, melyek szükségesek arra nézve, hogy bizonyos cselekmény bizonyos büntettet képezzen, hanem mellékes körülmények is csoportosulnak a főkérdés körül, melyek lényegtelenek ugyanannak megítélésére nézve, vájjon forog-e fenn ez vagy amaz bűntett? de befolyással birnak arra, hogy mily nagy a bünösségi fokozat? Ezen tekinteteknek, a rendszerinti eseteket véve, elégtétetik a maximum és minimum felállítása által; a rendkívüli esetekre nézve pedig vagy némely, vagy valamennyi büntetendő cselekményekre kettős büntetési tételek vagy egy általános enyhitési szabály — a határok kitűzése mellett — állitható fel. Európa és Amerika ismert büntetőtörvénykönyvei kivétel nélkül ezen rendszerek egyikét követik, s nem létez oly büntetőtörvénykönyv, mely, mint az 1843-iki javaslat, a minimumot teljesen elmellőzte volna. Tény, hogy az 1843-iki magyar javaslat e tekintetben nem talált utánzókra s az azt megelőző rendszeres büntetőtörvénykönyvek szintén mindenik bűntettnél meghatározták a maximumot ugy, mint a minimumot is. A badeni büntetőtörvénykönyv, mely nem volt befolyás nélkül a magyar törvényjavaslatra, minden büntetendő cselekménynél meghatározza a büntetés két végső határát s viszonylag határozott büntetéseket állapit meg. így mindjárt a 206. §-ban az emberölés bűntettének büntetése életfogytig, vagy 12 évnél alább nem szállítható fegyházra tétetik. A minimum az enyhébb esetre nézve is meg van tehát határozva, mig a maximumot ezen büntetési nemnek az általános rész 14. §-ban meghatározott leghosszabb tartama vagyis 20 év képezi. A rendszer világosan kitűnik azon törvénykönyv 213. §-ban megállapított büntetésekből, mely szakasz szerint az ingerültségben elkövetett emberölés súlyosabb esetekben 10 évig terjedhető fegyházzal, enyhébb esetekben pedig 4 évtől 10 évig terjedhető dologházzal; ha pedig a halál bekövetkezhetése a tettes által valószínűtlennek tartathatott, fogházzal; más esetekben legalább 1 évig terjedhető dologházzal vagy 5 évig terjedhető fegyházzal büntetendő.