Képviselőházi irományok, 1872. I. kötet • 1-98. sz.

Irományszámok - 1872-38. Az osztályok előadóiból alakult központi bizottság jelentése „az 1873-ik évi bécsi világkiállitáson kiállitandó tárgyak ideiglenes oltalmáról” szóló törvényjavaslat tárgyában - 1872-39. A tanügyi bizottság jelentése a kolozsvári egyetemre vonatkozó törvényjavaslat tárgyában

202 39. SZÁM. Valóban, ha csak ezen körülmény gátolna bennünket egy korszerű s hazánk viszonyai által indokolt reform keresztülvitelében, akkor nagy gyengeséget árulnának el a Németországon egészen más viszonyok közt eddigelé fennállott intézmények átültetésében. Pedig Németországon sem lényeges mozzanata a magántanári intézménynek — nem — mert sem a tanszabadság, sem a szabad verseny eszméje nem kivánja igy, — hogy az állam egyetemein az úgynevezett magántanárok saját maguk szabhassák meg leczkepénzeik magasságát, szemben egy-egy hallgatóval. Az intézmény lényege Németországon is csak azon követelményben sarkallik, miszerint egyetlen egy egyetemi tantárgy se lehessen az egész egyetemen egyetlen egy tanárnak egyedárulagos tulajdona, hanem hogy azt minél többen előadják, s hogy a hallgató minden egyes tantárgyra nézve minél több tanár közöl szabadon választhasson. Ha azonban mindezek daczára magántanári elnevezés tartóztatna bennünket inditványozott módozattól; ugyan miért ne nevezhetnék az illetőket magántanár helyett például független tanároknak (profésseur libre)? Más czim alatt megtestesithetnők ez utón mindazt, a mi Németország privát-docensi intézményében mind a tanszabadságnak, mind a szabad versenynek lényeges föltétele. Nem lennének ezek a franczia agrégiék szűk korlátai közé szoritva, hanem rendelkeznének azon egész működési térrel, mindazon föltételekkel, a melyekkel Németország úgynevezett magántanárai rendelkeznek. Azt pedig csak nem fogja valaki állitani, miszerint az állampénztárból húzott leczkepénzek már magukban véve nyomást fognának gyakorolni az ily tanárok függetlenségére. Hisz mi a magántanárok föladata szemben hatáskörük jövőjével? Németországon és másutt is csak az lehet, miszerint „docensi" éveik folyamában lehetőleg kimutatván mind szaktudományos értéköket, mind tanári képességöket, idővel rendkivüli, majd még több érdemek folytán rendes tanszéket nyerjenek. Ugy de Németországon mind a rendkivüli, mind a rendes tanszék az állampénztárból fizetett rendes évdijjal jár: tehát elfogadni a Németországon is fennálló állampénztárból évdijazott rendes és rendkivüli tanárok intézményét, s nem fogadni el inditványozott módozatot a docensekre nézve annyit tenne, mint bevallani, hogy az úgynevezett magántanári intézménynek Németországon sincs egyéb végeredménye; mint az, hogy a legérdekteljesebb szellemek is csak azért bocsáttatnak a docensség küzdterére, hogy mihelyt magasabb hivatásukat beigazolták, természetes pályájok felsőbbi fokozatain, a rendkivüli és rendes tanszékeken áldozatul hozzák erkölcsi függetlenségöket. Igaz, az egyetemek története nem egy példáját mutatja föl e részben a hitehagyásnak. Ámde ha nem a Németországon az egyetemekre is oly nagy mértékben rásulyosodott kormánynyomásnak lehetne betudnunk egynémely jellemek ez elsilányulását a magasabb tanári fokozatokon, ugy nem segithetne a bajon egyéb, mint megszüntetése minden rendes rendkivüli tanszéknek, — ugy nem segithetne más, mint oly egyetemek, melyeken a tanárok kivétel nélkül minden évdij nélkül csupán a hallgatóiktól beszerezhető leczkepénzekre utaltatnának. Ezt hozná legalább magával a logikai következetesség. Pedig, hogy ez képtelenség, azt be fogják vallani mindazok, kik képtelenséget látnak azon föltevésben, mely szerint a tanár működésének értékét a hallgatók, tehát azok lennének hivatva megbirálni és jutalmazni, a kik épen az által, hogy magukat az illető tanárhoz hallgatókul beiratják, vallják be egészen ünnepélyesen, hogy épen a tanár által óhajtanak az illető tantárgyba még először bevezettetni. De hát ha a dolog igy áll: minek akkor a leczkepénz a magántanároknak egyátalán? Hisz a leczkepénz Németországon is csak egynehány tantárgy magántanárának nyújt oly anyagi támogatást, mely reá nézve komoly keresetágat jelenthet! Hisz Németországon is a legtöbb magántanár alig bir egybegyűjteni többet 15—20 hallgatónál, a kiknek leczkepénze aligha fogott annyira rúgni, hogy még a legolcsóbb vidéki városban is megélhessen. A felelet egyszerű. A leczkepénz nem lényeges feltété a magántanárságnak Németországban sem. Lényeges rá nézve csak azon jogosultság, miszerint az egyetemen szakképzettségét, tekintettel a rendkivüli vagy rendes tanári székekre, az illető tudományos köröknek kellőleg bemutathassa, s a mi a legfőbb, magántanárkodása alatt módja legyen irodalmilag közzétett tanul-