Képviselőházi irományok, 1861. I. Kötet • 1-57. sz.
Irományszámok - 1861-37. Magyarországnak országgyülésileg egybegyült Főrendeinek és Képviselőinek felirata
mely nem is felelős, de ha felelős volna is, nem felelne Magyarországnak, hanem a birodalmi tanácsnak, hol a mi érdekeink, midőn azok az ő érdekeiktől eltérnek, a többségnél aligha elegendő biztosítékot találnának. Ha ezen eszme tettlegesen életbe lépne, Magyarország nem lenne többé önálló sem törvényhozásában, sem kormányzatában, hanem legfontosabb érdekeire nézve alatta állana az osztrák birodalom közös törvényhozásának s kormányzatának ; egyszóval, csak névre volna Magyarország, tettleg pedig osztrák provincia. A hatalomnak ezen ellenünk s alkotmányos önállásunk ellen intézett jogtalan törekvése nem csak törvényeinkkel ellenkezik, hanem egyenesen magtámadja magát a sanctio pragmaticát, azon állami alapszerződést, mit a magyar nemzet 1723-ban az uralkodóházzal kötött. Őseink, midőn az emiitett évben Magyarország koronájára nézve a habsburgi ház nöágára is átruházták az örökösödést, ahoz határozott föltételeket kötöttek. Kimondták, hogy Magyarországon is szintúgy, mint az örökös tartományokban az első-szülöttség sora tartassék meg, s ennélfogva mind Magyarországban, mind az örökös tartományokban az uralkodóháznak ugyanazon tagját illesse a trón. Kimondották mind Magyarországra és a magyar korona országaira, mind az örökös tartományokra nézve együtt és viszonyosán az elválaszthatatlan és feloszthatatlan birtoklást, mert sem III. Károly, sem Magyarország, sem az örökös tartományok nem akarták, hogy jövendőben a fejedelem feloszthassa gyermekei közt tartományait, mint ez korábban gyakran és még I. Ferdinánd alatt is megtörtént. De midőn az elválaszthatatlanság és feloszthatatlanság elvét a birtoklásra nézve megállapították, azt az országiásnak és kormányzatnak sem formájára, sem lényegére ki nem terjesztették, sőt ellenkezőleg, világosan kikötötték a 2-dik törvényczikknek 9-dik szakaszában : „hogy a nöágnak ekképen elfogadott örökösödésére is kiterjesztessék az 1715. évi 3-dik törvényczikknek rendelete, mely szerint a nemzet biztosíttatik, hogy a fejedelem Magyarországban soha másként országlani s kormányozni nem fog, mint az országnak alkotott és jövendőben alkotandó világos törvényei szerint. Kikötötték határozottan azt is, hogy a király az ország jogait, szabadságát, törvényeit köteles leend mindenkor megtartani, uralkodásra léptekor magát megkoronáztatni, királyi hitlevelet kiadni, s a koronázási hitet letenni. A sanctio pragmatica tehát Magyarország öpállását s függetlenségét világosan föntartotta, a nemzet ezen jogához minden időben szorosan ragaszkodott, s ezen föltétel mellett szállott a magyar korona minden magyar királyra, ki a sanctio pragmaticának megkötése óta Magyarország trónjára lépett. Csak II. József császár volt III. Károly maradékai közül, ki magát meg nem koronáztatta, s uralkodott absolut hatalommal; de Magyarország törvényes királyának el nem ismertetett, s nemcsak törvényhozási s közigazgatási rendeletei, miket élete végnapjaiban maga is visszavont, hanem a magánosok részére kiadott adománylevelei s privilégiumai is törvény által érvényteleneknek nyilváníttattak, mint ezt az 1790. évi 32. tczikkely bizonyitja. Mária Theresia volt az első magyar király, ki a sanctio pragmatica erejénél fogva lépett Magyarország trónjára. Az ő trónralépte által lépett tehát a sanctio pragmatica először életbe, és midőn a magyar trónt elfoglalta, pontosan teljesitette is azon föltételeket, mikhez örökösödési joga kötve volt; kiadta a királyi hitlevelet, letette a koronázási esküt, sőt az 1741-iki 8-ik tczikkelyben újra biztositotta Magyarországot: „hogy az ország jogait, szabadságát, törvényeit szentül megtartja, s ünnepélyesen kijelentette, hogy Magyarország az örökös tartományok módja szerint sohasem fog kormányoztatni." A második magyar király II. Leopold, ki bátyjának a meg nem koronázott II. Józsefnek halála után lépett trónra, kiadván koronázásakor a kir. hitlevelet, s letévén a koronázási esküt, azonfölül külön egy tczikkben Magyarország önállását s függetlenségét még részletesebben biztositotta. Ugyanisaz 1790-iki 10-ik tczikkben világosan elismeri, hogy: „ámbár az uralkodóház nöágának az 1723: l-ö és 2-ik tczikkekben Magyarországra nézve megállapított örökösödése ugyanazon fejedelmet illeti,