Felsőházi napló, 1939. IV. kötet • 1943. április 13. - 1944. november 8.

Ülésnapok - 1939-90

62 Az országgyűlés felsőházának 90. ülése hát gazdaságpolititkénk a maga szociális céljait kockára' tenni nem akarja* akkor, az én .nézetem szerűnt, mundeueikelőtt a lökéivel szemben 'tanúsított magatartását kell navízió alá vennie T. Felsőház! Atitérek a középostítályna. és ennek keretében elsősorban a tisztviselők rétedére. (Hatjuk! Hátijuk!) Ennek a rétegnek a megélhetésben való részesedése pénzben van kiszabva. Léte és boldogulása tehát a pénz vásárló erejétől függ^füt esztendővel ezelőtt egy jelszót vetettünk bele a köztudatba, amely azt ajánlotta, hogy ne pénzben, hanem javakban gondolkozzunk. Aki ma ii javakat produkál, az ezt a tanácsot megfogadhatta és élhet is vele, mert valamikép mindig megfelelő értékrelációba tudja állítani azt a jószágot, amelyet tierrael, azzal a másik jóseággal, amelyet meg akar magának szerezni, mert szüksége van ra. A fixfizetésből élő tisztviselő ezt nem tudja megtenni. Nem tudja megtenni, mert az ő teljesítménye és a materiális javak piaca, fcözt köavetlen összefüggés mines, a kettő közt mindig ott áll a pénz. Neki tehát akarva-nemakarva péntzben kell gondolkodniai és így gondolkodva azt látja, hogy szolgálatának ériéke évről-évre 'devalváódik s ezzel együtt a megélhetése is évről-évre romlik. Matra a jelszó: a javakban vaJó gondolkodás, annakidején megfellebbezhetetlen igazságnak látszott. Kiderült, hogy frácsis, amely felröppent, egy ideig ragyogott, 'de azután letűnt. Ma már a szerzőjét is alig lehetne megtalálni. A pénzügyminiszter úr a költségvetésről elmondoti expozéjában behatóan foglalkozott ezzel a kérdéssel. Elmondotta, hogy egyfelől a drágaság, másfelől a jövedelmek mérésére új, indexet számított ki. Etzzel az új indexxel a pénzügyminiszter úr azt bizonyítja, hogy a tisztviselők jövedelmének reális értéke mindössze 16%-kal kevesebb, mini amennyit a megélhetés költsége megkíván. A pénzügyminiszter úr idevonatkozó fejtegetéseit e.olvasva, at&t hiszem, hogy ez az új index nemi azt mutatja, amit a közfelfogás szerint mulatnia kellene. Az új index, az én véleményem szerint, a tisztviselőt arra oktatja ki, hogy mi az a. minimum, amelyből a fizikai létét még fenn tudja tartaini, más szóval, mi az az életmód, amelyet folytatnia kell, hogy; erősen megcsappant jövedelméből meg tudja szereeni a kalóriáknak azt a mennyisegét, amelyet a pénzügyminiszter úr biológusai az ő számára elegendőnek és szükségesnek tartanak. (Üénk derültség.) Ez az, útmutatás, amely aß én véleményeim szerint az új indexben bennfoglaltatik. Ilyen útmutatásra azonban a tisztviselőnek szüksége nincs, mert hiszen, ő a követendő életmódja problémáival napról-napra szembetalálja magát és et&t a problémát útmutatás nélkül is, egyszerűen szerzett tapasztalatai alapján, meg tudja oldani. A tisztviselőt tehát nem ez érdekli. A tiszviselő igen érthetően, azt szeretné tudni, hogy az öt év előtti életmódjából mit vesztett és hogy ennek folytán menmyivel rosszabbodott a megélKonoedálom, hogy ennek az érdeklődésnek a pillanatnyi megélhetés szempontDaból pozitív gyakorlati értéke nincs. Ha azonban a tisztviselők életkörülményeiről mégis képet akarunk magunknak alkotni, akkor elsősorban mégis csak azt kell kérdeznünk és kutatnunk, hogy a tisztviselők mai életszintje mennyivel áll alatta a háborúelőtü régi életsaintnek. Sajnálom, hogy a pénzügyminiszter úr enr« a sza• évi december hó 15-én, szerdán. mításaiban nem terjeszkedett ki. Elismerem természetesen, hogy nehéz ilyen számításokat végezni, mert hiszen itt nem csax a táplálkozásra és az ehhez szükséges kalóriák mennyiségére kell tekintettel lenni, hanem az életet a ma| ga teljességéhen kell figyelembe venni. Ehhez a matematika egymagában nem elég; ehhez az élet minden viszonylatára kiterjedő általános omberi mértékre van szükség, valami olyasfélére, amit a mindennapi életben szemmértékuek szoktunk nevezni. Ezzel az általános emberi Hzemmértékkel mérve, én azt találom, hotgy a fixfizetésből élő középosztály életszintjében az elmúlt öt esztendő folyamán igen nagyarányú hanyatlás ment végbe. A fizikai létét a tisztviselő még fenn tudja ugyan tartani, de nagyom sok más igényéről le kellett mondania. A tartalékaiból kifogyott és — nem frázisnaík szánom — megint csak ott tartuuk, hogy a háztartása hiányaira vagy a zálogházban, vagy a nagy vagy önmentő vásáron kénytelen a fedezettet előteremteni. (Igaa! Ügy van!) Az én impresszióm az, — és ezt az impressziómat igen alapos utánjárás előzte meg — hogy a IX. fizetési osztályú tisztviselő, aki a pénzügyminiszter úr indexe szerint mindössze 18 százalékot veszített vásárlóerejéből; a valóságban vásárlóereje felét elvesztette. Ez az igazság. A magántisztviselő ennél jobban áll, de rózsásnak bizony az ő helyzete sem mondható. A pénzügyminiszter úr a megélhetés problémáiról szólva lemondást, szerénységet és áldozatkészséget ^követelt. Én egyetértek a pénzügyminiszter úrral abban, hogy a középosztálytól, de különösen a köztisztviselőktől meg lehet kívánni azt, hogy nehéz időkben á dozatot hozzanak. Meg is vagyok róla győződve, hogy az adott nehézségekbe mindenki belenyugodnék, ha tudná, hogy ezek a nehézségek mulandók, ha remélhetné, hogy a mai sovány időt bőségesebb esztendők fogijá;k követni. A tapasztalat, sajnos, nem ezt mutatja. A múltból ] levonható tantulság éppen ellenkezőleg, azt mutatja, hogy a háborúk idején mindig a tisztviselő az első, akinek az élotszlntje megint felemelkedik. Ez a felemelkedés csak akkor következik be, amikor a gazdiasági élet a háború minden következményét már teljesen kiheverte. Abból, amit az iparról és általában a tőkeképződésről elmondtam, nyilvánvaló, hogy ebbe igen sokj idő, egy-két évtized vagy enmél is több beletelhet. Én tehát attól félek, hogy ha a gazdaságpolitikánkon nem változtatunk, ennek a háborúnak is megint csak a fixfizetéséből élő középosztály fogja megadni a legnagyobb árát. Olyan mélységbe fogunk süllyedni, amelyből nagyon nehéz lesz a felemelkedés és ennek a süllyedésnek a nemzet fogja megadni nz árát, mert anyagilag is megalapozott erős középosztály nélkül a nemzet elhatározásra képtelen és cselekvésre tehetetlen tömeggé válik. (Ügy van! Ügy van!) Ennek a veszélyét kell gazdaságpolitikánknak elhárítania. Az eszközök, amint erre mindjárt visszatérek, a kezében vannak ós ha, rögtön hozzáfog, talán az időből is futja, (Hal juk! Halljuk!) Mielőtt azonban a konklúziók levonására rátérnék, «még egy dologra, szeretném a t. Felsőház szíves figyelmét felhívni, arra. hogy a középosztálynak nemcsak az anyagi létalapja lett szűkebb, hanem a lelkiismereti szabadsága ós etikai függetlensége is csorbát szenvedett (Igaz! Ügy van! a szé.söbmoldaon.) Két évvel ezelőtt, még az előző kormány