Felsőházi napló, 1939. II. kötet • 1940. október 21. - 1942. február 24.

Ülésnapok - 1939-55

Az országgyűlés felsőházának 55.-ülése 1941. évi december hó 18-án, csütörtökön. 4ip az esetleges újabb behívásoknál ezt a tévedést valahogyan korrigálnák. A Székelyföld nagyon hálás azokért az áldozatokért, amelyeket idáig kapott. Amint már említettem, a honvédség után jöttek a gazdasági felügyelők, a szociális gondozók, az egészségügyi funkcionáriusok, az útépítő mérnökök és ma már erdélyszerte mindenütt kiváló magyar utak vannak, az »oláh utak« pedig teljesen megszűntek, ahogyan a székely nevezte őket. De a támogatás másféleképpen is özönlik. Az ígéretek és kilátások áradata olyan mértékben hömpölyög felénk, hogy ezután szinte csak a sültgalámbvárás következik. Mégis volna a székelységnek egy kérése. A székelységnek egyetlenegy vasútja van, az úgynevezett körvasút, amely azonban nem körvasút, hanem annak csak egyik 'szárnya, amely Csík megyén vonul végig. Udvarhely vármegye másfélszázezer lakosának 22 kilometer ler.góvasútja van: Székely udvarhely tői Székelykeresztúrig és vissza. Ha én szülőfalumból vagy lakóhelyemből Budapestre akarok utazni, 230 kilométert megyek Szeretfalváig társaskocsin, amíg elérem a pesti gyorsvonatot. Ezek már valósággal oroszországi méretek. Amikor a világháborúban ilyen méretekről hallottunk, elszörnyülködtünk bele. A székelység nemcsak a sültgalambot várta, hanem mihelyt számotvetett a salamoni döntés következményeivel és látta azt, hogy Udvarhely vármegyét elvágták négy helyen az összekötő vonalaktól, azt mondta: nem baj, a iő az, hogy szabadok vagyunk, megmutatjuk hogy mi építünk magunknak vasútat, (Taps.) Összeálltunk és kaláka-rendszerrel 17.000 munkanapot írtunk össze. (Taps.) Ez a 17.000 munkanap ma rendelkezésére áll a magas kormánynak. Azt mondtuk, adunk talpfát, adunk követ, ott van a szentkeresztbányai kohó, kérünk prést, csinálunk sínt és megépítjük magunknak mi a vasutat, hogy ezzel a kifejezzük a csonka ország iránti hálánkat. (Taps.) Hálásan köszönöm vitéz Meskó Zoltán dr. felsőházi tagtársamnak azt a nemes gesztusát, amellyel a székelység faji és honvédelmi jelentőségét méltatta. De különösen hálás vagyok azért, hogy ezzel kapcsolatosan felvetett két kérdést. Az egyik az erdélyi fürdők kérdése. Méltóztassanak megengedni, hogy néhány szóval erre is kitérjek. (Halljuk! Halljuk!) Szerencse a salamoni döntésben, hogy a borvizek és egyáltalában az összes székelyföldi fürdők mind visszajöttek. Mi tisztában voltunk azzal, hogy a trianoni országból a mi magyar testvéreink özönleni fognak székely fürrlőinkre, de erre nem voltunk felkészülve, mert először is nem voltak kellő közlekedési eszközeink nagyobb forgalom lebonyolítására, nem volt vendéglőiparunk, és nem voltunk erre semmikén berendezkedve, mert a románok kifosztották a villákat és a középületeket: Mikor aztán a testvér magyar közönség impozáns tömegekben özönlötte el a székely fürdőket, talán a csalódás érzésével távozott onnan. Nem szeretném, hogy olyan csalódással jöttek legyen vissza ezek a trianoni országbeli drága magyar testvéreink, hogy egy joibb kor idején ne ismét a székelyföldi fürdőkre jöjjenek, hanem ismét más idegen fürdőhelyeken találják meg nyári üdülésük helyét. Mi gondoskodunk róla, — és azt hiszem, a kormány is segítségünkre siet — hogy megefelő idegenforgalmi lehetőségeket teremtsünk, amelyek kielégítik az üdülő közönség igényeit. Amint vitéz Meskó Zoltán dr. felsőházi tagtársam említette, váratlan, szomorú jelensége volt a nyári lürüöszezonnak, hogy amikor megérkeztek vendegeink, ragyogóbbnál ragyogóbb villákat láttak makuK elolt, — nem csoüa, hogy ragyogiaK, mert hiszen tudjuk, hogy milyen pénzekből építették azokat tisztviselők és mások — de ezek a villák be voltak zárva. Ennél a jelenségnél meg kell állnunk, mélyen t. -belsőhaz. Bezárták ebeket a villákat, amiKor lakáshiány van. Méltóztassanak elmenni Kolozsvárra, egyetemi tanárokat és mas mugasrangú urakat, magasrangú tiszt viselőüet lát az emuer nyomorogni kis viskókban, kis lakásokban. Lakáshiány van, mert az oláh tulajdonban iévö es lopott pénzből épült villák — ezt is nyugodtan merem mondani — be vannak zárva, be vannaic csukva. De még ezzel sincs kimerítve ez a téma. A Székelyioiüon a regati oian íuidbirtokosoü legelőket, erdőket vásároltak. Amikor a katonai közigazgatást bevezették, első dolgunk volt azt kérni, — éppen nekem, aki egy varmegyei páit elnöke vagyok és az egyik közbirtokosságban is részes vagyok — hogy engedjék nekünk át legeltetési célokra azt az elhagyott oiáih tulajdont. A katonai közigazgatás tanácsot kért a polgári közigazgatás kirendeltjétől és addigaddig halasztódott a dolog, hogy még ma is benne van a bútokban az az ólán erdöpásztor, aki vadorzó és haiorzó és én, mint egy i2u.U00 holdas vadászterületet bérlő vadász- és halásztársaság elnöke, nem voltam képes azt a vadorzót, azt az orvhalászt onnan kitenni, (vitéz Baskay Gyula: Elég szomorú!) Ez a magyar türelemnek és a magyar lovagiasságuak netovábbja! Kíváncsi vagyok arra, vájjon DélErdélyben milyen kíméletben részesülnek a mi véreink. Eiről már hallottunk délelőtt és nem akarom ismételni. Arra kérem a kormányt, ne legyünk olyan kíméletesek, hiszen 22 esztendőn keresztül a megszálló hatalom sem kímélt minket; miért kíméljük hát mi azokat az oláh tulajdonokat, amelyeket a mi verejtékünkből, a mi szülőföldünk, színtiszta magyar Székelyföldünk közepén politikai célokból vásároltak öszsze, mert magyar ember nem vásárolhatott földet. Ez is nemzeti politika volt, hogy csak oláh vehetett birtokot. Kérem, ezeket ne részesítsék hatóságaink tovább oltalomban és védelemben. Mélyen t. Felsőház! Bocsánatot kérek, hogy ilyen hosszasan vettem igénybe szíves türelmüket. (Halljuk! Halljuk!) Még egy elismeréssel tartozom a kormánynak. Meg kell köszönnöm azt, hogy ezekben a nehéz időkben a legnagyobb magyarnak a szellemét idézte és idézi, Széchenyi István gróf szellemet. Meg kell köszönnöm azt a gyönyörű ünnepet, amelyet szeptember 21-én rendezett és amely a magyar szolidaritás egyik legragyogóbb ünnepnap ja volt. Jelen voltam, amikor a mi bálványozott Vezérünk fellobbantotta a fáklyát s végig kísértem a Székelyföld délkeleti csücskének egy részében a futárokat. Biztosíthatom a Felsőházat, hogy annak a római polgárnak nem volt szentebb a maga Vesta-ünriepe, a tavaszi napéjegyenlőség idején, amikor a fáklyás futárok megindultak a Via Appián és végigvitték mindenfelé a római testvéri lángnak melegét és világát, hogy az eljusson minden római légióhoz és római tűzhelyhez, mint a mi stafétaünnepünk. A Szer kelyföldön is ragyogó arcú emberek hálásan dobbanó szívvel érezték, hogy hozzájuk is megérkezett a magyar testvéri Összefogásnak, szeretetnek lángja és melege. A költségvetést elfogadom. (Elénk éljenzés és taps. — A szónokot sokan üdvöslik.)