Felsőházi napló, 1939. II. kötet • 1940. október 21. - 1942. február 24.

Ülésnapok - 1939-57

Az országgyűlés felsőházénak 57. ülése egyik képviselő úr kifejezte, külföldi kultúrá­nak vigécei, utánzói vagyunk, hanem önálló magyar kutatók is s akkor ehhez mindenféle segítséget meg kell adni. Itt különösen utalok arra, amit ennek a Háznak volt tagja, Do by Géza, a mezőgazda­sági és állatorvosi kar akkori képviselője, 1937 június 21-én e Ház elé hozott. A' magyar ifjú­ságnak színe-virága, a tanársegédi kar, — amely nein csak az egyetem mellé jár és nem azt gondolja, hogy ha valahogy nehezen, be­fejezte tanulmányait és megszerezte a diplo­mát, búcsút mond minden tudománynak és ku­tatásnak, hanem azután még évek hosszú során át tanul, kísérletez, sokszor professzoraik ve­zetése alatt önálló értékes dolgokat tud pro­dukálni, — ha azt látja, hogy a nálánál kvali­tásban gyengébb, de rögtön a hivatali pályán elhelyezkedettek a VII., sőt a VI. fizetési osz­tályban vannak, ő pedig a X. és IX. fizetési osztálynak megfelelő illetményeket kapja év­ről-évre meghosszabbított, tehát nyugdíjjogo­sultság nélküli állásban, kedvét veszti. 40 éves családos emberek, irodalmi tevékenységgel, sokszor magántanári képesítéssel lógnak a le­vegőben. Az eredmény ma az, hogy a tanszé­kek nem kapnak tanársegédeket. (Egy hang jobbfelől: És tanárokat!) A vegyészeti karon például nagyon fontos az, hogy a tanár elindítsa egy csomó diák kí­sérletezését. Ő maga nem nézheti ennek folya­matát, mert ez órákhosszat tart; de mert ve­szedelmes anyagokkal dolgoznak, amelyek a diáknak testi épségét veszélyeztethetik, igen fontos, hogy van-e ott valaki, aki ellenőrizze a kísérletezést és óvja a diákot a veszedel­mektől. Ugyanez a helyzet a klinikákon, ahol az orvosprofesszor állandóan nem hőmérőz­het. Egy csomó klinika, különösen ott, ahol most már a tanársegédek magánpraxisa a mi­nimumra süllyedt, vagy soha nem is volt, nem kap tanársegédet. Ugyanilyen értelemben be­szélhetünk az erdészeti, a filozófiai, a mező­gazdasági és a többi fakultásról is. Ne méltóztassék ezt a kérdést nagyon lebe­csülni. A magyar kultúra arisztokráciájáról van szó. Nem tudjuk biztosítani a jövőbeli tanárokat, ha a tanársegédekről nem gondos­kodunk. Ne méltóztassanak Németországot mindig csak külsőségekben bámulni, hanem tessék megnézni, hogy ők hogyan rendeznek ilyen életbevágó kérdéseket. Ott az egyetemi tanársegédnek megvan a rendes rangsorozása, megvan a megfelelő fizetési osztálya, amelyben automatikusan lép elő. Igaz, hogy ha 6 év alatt meg nem szerzi a magántanári képesítést, az egyetem kötelékéből kiválik, de elhelyezik őt az állami szolgálat valamely szakában, Ez nincs az egyetemi szolgálat kárára. Nálunk senki sem kívánja azt, hogy tanársegédekből hivatalnokokat neveljünk, — hiszen a tanár maga választja meg munkatársait, a tanszék szuverén — de igenis azt kérjük, hogy ezekről a tanársegédekről, akik mégis csak más kikép­zést kaptak, nyelveket beszélnek, tudományos kiképzésiben részesültek, úgy gondoskodjék az állam, mint azokról, akik a jól-rosszul meg; szolgált diplomával rögtön beállnak az állami gépezetbe. Itt kell a miniszter úr szíves figyelmébe ajánlanom a József Nádor Műegyetemnek tanszékekben, tanítási eszközökben és épüle­tekben való gondjait. A képviselőházban meg­felelően interpretáltatott az a veszedelem, hogy amikor a kormány, különösen hadiér­1941. évi december hó 20-án, szombaton. 485 dekből, újabb kiképzésekre, bányászati, kohá­szati és géptechnikai dolgokra milliókat áldoz, akkor azok, akik hivatva lesznek mindezt az akciót nem papíron, hanem az életben végre­hajtani, harminc-negyven éves elavult gép­modelleken tanulnak. A vegyészeti karnak azt a nagy sárelmét, hogy nem tud elegendő vegyészt felvenni és ezek atalmentek a gyakorlati kiképzés szem­pont jáhól talán nem egyenértékű filozófiai fakultásra, nagyon könnyű megmagyarázni. A vegyészeti oktatásnak nem auditorium, nem katedra, hanem kísérleti helyek kellenek. És provideáljunk a jövőnek. Annakidején, ami­kor a Műegyetem élén állottam, konstatáltam azt, hogy Sopronban a kohászati szakon ninc^ elég munkahely s akkor a mrniszter úr jóvol tából talán tizenöt vagy húsz munkahelyet létesítettünk. Hogyan nézne ki ma a hadiipar, ha ezek a kohászok akkor kiképzést nem kap­tak volna?! Ne csak a momentán dolgokra, hanem a jövő fejlődésére is legyünk tekintet­tel. Különösen felhívom a miniszter úr szíves figyelmét arra a botrányos állapotra, amely a Műegyetem fakultásának hellyel való ellátásá­ban nyilvánul meg. Az ifjúság egészséges ér­zéke észreveszi, hogy a kereskedelmi pályá­kon most az elhelyezkedés lehetősége meg­nyílt előtte; a diplomás nyomor megszűnt és az a nagy átértékelés a lateiner pályákról a gazdasági pályák felé különösen itt nyilvánul meg. Mélyen t. miniszter tir! Ha véletlenül — az országnak nagy szerencséjére, de a kutató­munkának nagy kárára — Varga professzor urat most nem tisztelhetnénk az iparügyi mi­niszteri székben, a helyzet az volna, hogy u közgazdasági és kereskedelmi fakultás első­éves hallgatói a Múzeum fái alatt hallgatnák az előadásokat, mert az ő 650 személyes tan­termében ezer hallgató szorong. Ez tűrhetet­len és lehetetlen állapot. És ez nemcsak ezen a fakultáson van így, hanem a mezőgazdasági fakultáson is. Boldogult Teleki Pállal, ami­kor rektora lett az egyetemnek, végigbeszáltiik az új építkezés terveit. A telke megvan a Mű­egyetemnek és ezen a területen egyesíteni le­hetett volna a mezőgazdasági, az állatorvosi, a közgazdasági és közigazgatási fakultás hall­gatóit; mert mi ugyan Pátyra kivisszük autó­buszon a hallgatóinkat, de azon nem segíthe­tünk, hogy óráról-órára a Rottenhiller-utca, az Esterházy-utca, a Szerb-utca és a Műegyetem épülete között jöj jen ek-men jenek a hallgatók, ágy, hogy ha a tanár megkezdi előadását, fél után is még a népvándorlás mozzanataira emlékeztető zavaró momentumokkal küzdjön. Ez a tanítás hátrányára megy. Nagyon kérem a miniszter urat, szíveskedjék a pénzügymi­niszter úrral nemcsak az 1942. évi költségve­tés szűk keretében — amiért nagyon hálásak vagyunk a miniszter úrnak, mert a rajzter­mekkel és bizonyos emeletépítéssel kapcsola­tos átcsoportosítással a gépészeti és építé­szeti kar pillanatnyi szükségletén segített — hanem egy nagyobb építkezéssel gyökeresen se-íteni ezeken a bajokon. A miniszter úr hajdani szeretett kollé­gánknak emléket emelt a Teleki Pál Intézet­ben. Nagyon kérem, hogy a műegyetemi épít­kezést, az ő szívbéli óhajtását is vegye párt­fogásába, lesz annak olyan súlya és jelentő­sége a magyar kultúrára, különösen annak újabb irányára nézve, mint a Teleki Pál Intézetnek. Még két nagyon kis kérdésről akarok

Next

/
Oldalképek
Tartalom