Felsőházi napló, 1939. II. kötet • 1940. október 21. - 1942. február 24.

Ülésnapok - 1939-55

420 Az országgyűlés felsőházának 55. ülése Elnök: Szólásra következik Shvoy Lajos ő nagy mellósága. öiivoy ^ajos: Nagyméltóságú Elnök úr! Mélyen tisztelt Felsőház! Két dologban vagyok bátor igénybe venni néhány perere a mélyen t. Felsőiház türelmét. Az első egy tiszteletteljes kérés a.vallás- és közoktatásügyi miniszter úrhoz, illetve a pénzügyminiszter úrhoz a katolikus kán tor tani tóik sérelme ügyében. Az ország katolikus kántortamtóinak 18 esztendős sérelme az 1923. évi XXXIL törvénycikk 13. §-ának (2) bekezdése, amely így szól (olvassa): »Jóváhagyatik a vallás- és közoktatásügyi miniszternetk az az intézkedése, ameiylyel az államsegélyt élvező tanári, tanítói állásoknak felülvizsgálása során a kántori teendőket is végző hitfelekezti elemi iskolai tanítók államsegélyét az államháztartás súlyos helyzetére való tekintettel ideiglenesen az 1913. évi XVI. törvénycikkben foglalt rendelkezésektől eltérően, az 1893. évi XXVI. törvénycikk 8. §-ával egybehangzóan akként állapította meg, hogy a tanítói és kántori járandóságok együttesen tanítói iizetésnek vétetnek.«^ Ezzel a törvénycikkel egyúttal jóváhagyatott a kultuszminiszternek ISsü.OÜO. számú la22. évi és Iü6.000/19ü3. évi rendelete is. Ezek a rendelkezések, mélyen t. Felsőház, a kántortanítókra a következő súlyos sérelmeket és hátrányos helyzetet teremtették: Először a kántortanítói jövedelmekről készített javadalmi jegyzőkönyvbe felvett Összes beszámítható kántori és tanítói járandóságok ezzel a rendelettel tisztán tanítói járandóságoknak számíttattak s így ők a kántori jövedelmüktől elestek. Fokozta ezt a sérelmet az, hogy a katolikus kántortanítók kántori munkájának leértékelése a kántori teendőket ellátó állami és községi tanítókkal szemben követett eljárással teljesen ellentétben áll, mert azoknak meghagyták tanítói fizetésüket és ugyanakkor felvehették és fel is vették nagyon sok helyen igen tisztességes kántori fizetésüket. Harmadszor a kántortanítók e sérelmes rendelkezések következtében még az egész tanítói fizetésükhöz sem juthattak hozzá. A fizetéskiegészítő államsegély tudniillik fordított viszonyban áll a helyi járandóságok értékével. A kántorok természetbeni járandóságának pénzértéke ma már nem évről-évre állapíttatik meg, ahogyan azt a kultuszminiszter 120.000/1922, számú rendelet elrendelte, hanem 100 kilogramm búzának 21 pengős értékében, vagy ennek megfelelő hányadában van rögzítve. Mivel az államsegély nem a termények piaci árához, hanem a 21 pengőben rögzített búzaárhoz igazodott, a katolikus kántortanítók a legutóbbi évekig a kétszeresen megszolgált tanítói fizetésnek ezt a természetbeni járandóságokban szolgáltatott részét csak paniroson kapták meg, mert amikor ő 21 pen erő« búzában értékeltetett, akkor a búza ára 8—10 pen^cő volt, úgyhogy volt idő. amikor fizetése ezen részének csak kis hányadát kaphatta meg. Betetőzte ezt a sérelmes helyzetet az, hogy ha az egyházközség a kántortanítók munkáját az állami és községi kántortanítókhoz hasonlóan külön javadalmazta és az illetményhivatal erről értesült, a hivatal ezt a külön díjazást is tisztán a tanítói javadalmazásba tudta be, az államsegélyt annyival csökkentette és a már felvett államsegélyt a kántortanítóval visszamenőleg visszatéríttette. Az 1923: XXXII. te ezáltal nemcsak az 1913: XXVII. és az 1907 : XXVI. te. előnyeitől fosztotta meg a kántorokat, amely tör19Ul- évi december hó 18-án, csütörtökön. vénycikkek úgy rendelkeztek, hogy az ezer koronán felüli evi jövedelem érintetlenül hagyatik és ezzel a kántori teendők honorálhatok, hanem még az 1893 : XXXVI. te. rendelkezéseinél is hátrányosabb helyzetbe hozta őket és így anyagi ellátás tekintetében ötverr évre visszavetette az ország katolikus kántorait. Meglepő az, mélyen t. Felsőház, amikor az 1923 : XXXIL te, amint azt a törvénycikk címe is mondja, tulajdonképpen az 1923—24. költségvetési év első hat hónapjában viselendő közterhekről és a fizetendő állami kiadásokról« rendelkezik és kimondottan ideiglenes rendelkezés volt, amely immár tizennyolc éve sújtja jobb sorsra éredemes nagycsaládú kántorainkat. El kell ismernem, hogy ezen igazságtalan és sérelmes intézkedések dacára, kántoraink hűségesen kitartottak és kötelességüket becsületesen végezték. Hálás köszönettel kell leszegeznem, hogy tizennyolc év hosszú, eredménytelen sürgetése után a kultuszminiszter úr a legutóbbi költségvetési vita alkalmából a képviselőházban e súlyos sérelmek orvoslását a kultuszkormány sürgős^ feladatának minősítette és egy küldöttség előtt, amelyet személyesen vezettem eléje, kijelentette, hogy ennek a sérelemnek orvoslásáról gondoskodni fog. Annál fájdalmasabb a csalódás, hogy az idei költségvetésbe nem ke; rült bele ennek a tizennyolcéves megalázó helyzetnek az orvoslása. Az idei költségvetésbe sok komoly szociáliscélú tételt állítottak be, amit valamennyien örömmel üdvözlünk és az itt felszólalt felsőházi tag urak is — egyik a másik után — elismeréssel adóztak a pénzügyminiszter úrnak ezért az intézkedéséért. En, mély tisztelettel, arra kérem a pénzügyminiszter urat, — és végtelenül boldog vagyok, hogy személyesen szólhatok hozzá — keressen és találjon módot arra, hogy ez a legszociálisabb tétel valamiképpen kielégítést nyerjen, mert a munkásnak a megérdemelt, megszolgált bérét megadni, ez a legszociálisabb feladat. (Ügy van! Ügy van!) A második mondanivalóm, mélyen t. Felsóház, a honvédelmi mini?zter úrnak szól. A hazafias, komoly aggodalom beszél belőlem, nemcsak a papnak az aggodalma, hanem a hazáját és fajtáját szerető pedagógus aggodalma is. Mindnyájan örömmel szavaztuk meg annakidején a honvédelmi törvényt és annak a törvénynek a leventékre vonatkozó szakaszát, mert minden komoly magyar ember örömmel látja és kívánja a magyar ifjúságnak katonás, kemény nevelését. Annakidején a törvényjavaslat tárgyalásánál bátor voltam felszólalni és a honvédelmi miniszter úr figyelmét felhívni arra, hogy az ifjúság leventéi nevelését ne bízza káplárokra és őrmesterekre, (Úgy van! Ügy van! jobb felől) hanem bízza ahhoz értő és arra hivatott pedagógusokra, mert a magyar ifjúság megérdemli, hogy tisztelettel nyúljunk hozzá. Bár tagadhatatlan, hogy a vezetők részéről megvan a jóakarat, sajnos, itt is történtek és történnek még ma is fájdalmas melléfogások és a magyar ifjúsághoz nem méltó durvaságok. Magam voltam fültanuja egyszer, amikor a budafoki átjárónál teherautón jött egy leventecsapat és az úton végigmenő tisztességes úrilányra olyan sértő, trágár éneket énekelt a leventeparancsnok fülehallatára, hogy az hajmeresztő volt. Nemcsak magam tapasztalom ezt, hanem az ország pedagógusai is többször komolyan és keserűen panaszkodtak nálam e miatt.