Felsőházi napló, 1939. II. kötet • 1940. október 21. - 1942. február 24.

Ülésnapok - 1939-39

ÎÏ6 Az orspMggyûtês felsőházának êê. tuet tetemes része jövő tavaszra ki fog pusztulni, amin nem lehet már változtatni. Ha mi a magyar szőlőgazdaságot meg akar­juk menteni, akkor okvetlenül gondoskodnunk kell arról, hogy ezek a beteg szőlők kellő ápo­lásban részesüljenek és hogy őket ilyen módon legalább a jövőre meg tudjuk menteni. Mivel viszont bevétel nem volt, igen nehéz helyzet előtt állunk. Elsősorban is szeretném felemlíteni, liogy a borra, a meglevő csekély borkészletre semmiféle árszabályozást ne tessék alkalmazni, mert hiszen ezek a magas borárak legalább némi rekompenzációt nyújtanak. Azzal nem szabad érvelni, hogy ennek következtében vissza fog; esni a borfogyasztás. Ez az árakra való tekintet nélkül is egészen természetes do­log, mert hiszen a fák nem nőnek az égig, éá már most is előtérbe kerül a pálinka; és sör­fogyasztás, mert nein is tudnánk kielégíteni a boriogyasztók szükségleteit, hiszen nincs bo­runk és jövőre sem lesz. A borok árszabályo­zásához tehát ne nyúljunk! Viszont kellene va­lamiképpen a jövőévi termést biztosítani és itt érdemes volna talán röviden foglalkozni bizo­nyos számokkal. 400.000 katasztrális hold szőlőnk van Ma­gyarországon. Egy vegyes bizottság összeállí­totta az átlagos termelési költségeket. Ezek kataszteri holdanként 490 pengőt tesznek ki és ezek a valóságnak megfelelő átlagtermelésd költségek. Négyszázezerszer 490 pengő 196 mil­liót tesz ki, tehát ez a termelési költség, amelyet elő kell teremteni. Már most a szőlősgazda» akinek az idén nem volt semmi bevétele» de az elmúlt évben bizony ezt a 196 millió pengőt kiadta» pénz nélkül áll, és magátólértetődik, hogy ezt az összeget előteremteni nem tudja. Mi azt kértük a magas kormánytól, méltóz­tassék zöldhitel formájában egy háromévi kölcsönt nyújtani a szőlősgazdáknak, leg­alább a szőlősgazdák ama részének» akik kizá­rólag vagy főleg szőlőgazdaságból élnek, éa meghatároztuk, hogy ez az összeg 49 millió pengő lenne, mint amelyre okvetlenül szükség van. Ügy gondoljuk, hogy ezt három évi zöld­hitel formájában nyújtanák a gazdáknak, ter­mészetesen elsősorban anyagokban, hogy az a kölcsön egészen biztosan a szőlőbe bele is ke­rüljön, de bizonyos vonatkozásokban pénz­összegben is, és ezt a. gazdák három év alatt borban törlesztenék. Erre van egy nagyszerűét­1 kiépített szervezetünk, a Magyar Szőlősgazdák Országos Borértókesítési Szövetkezete, röviden a Maszobsz., amely állami pincékkel m és egyébként is nagyszerűen fel van szerelve ós amiely le tudná bonyolítani ezt az egész eljá­rást. Azt hiszem, hogy ez valami módon meg­oldható lenne, és erről a helyről is kérem az igen t. kormányt, hogy errcvonatkozólag min­den lehetőt kövessen el. Egy másik nagyon fontos kérdés, amellyel foglalkoznom kell, a rézgálic-kérdés.Azt hiszem, sokkal több sansza van bárkinek, ha a rulett­asztalhoz ül le, mert ott legalább 50%-os a nye­reségi sánsz, mintha rézgálic nélkül termel, mert rézgálic nélkül szőlőt termelni annyi, mint 95%-os valószínűség szerint elveszíteni a pénzt. A réz biztosítása igen nehéz kérdés. (Szi­lágyi Lajos: Lehetetlen!) Voltak tárgyalásaink és biztosítva is láttuk volna a rézgáliceilátást, azonban bizonyos politikai események követ­keztében ez meghiúsult. En tudom, hol lehetne ezt a 150 vágón rezet megszerezni, amire okvet­lenül szükségünk volna, ez azonban csakis a baráti nagyhatalmak segítségével volna lehet­séges. Ez a kérdés nagyon nehezen oldható te 11UÖ. évi december ko 17-én, keââeni, meg, azonban barátainknak sem lehet mindegy, hogy egymillió magyar lakos sorsa hogyan ala­kul. Egy másik kérdés az, hogy a munkások helyzetével is foglalkoznunk kellene. A mun­kások, különösen a kimondottan szőlővidéke­ken, úgyszólván szüreti kereset nélkül, minden nélkül állanak, lígy érte őket a tél. Nagy részük be volt vonulva katonának és így mái; munkára sem tudott elmenni. Például Tokaj­hegyalján a szőlőmunkások a legnagyobb nyo mórban vannak és a jegyzők tépik a hajukat, mit tegyenek; ott állanak a községháza előtt a munkások és tömegesen kérnek támogatást, pénzt és enni. Itt valamit tenni kell. Már kér­tem a pénzügyminiszter úr ő nagyméltóságát is arra, hogy az ínségmunka bizonyos részét utalja át ezeknek a szölőmunkásoknak, és ezt újból ajánlom a kormány figyelmébe. Egy másik kérdés, amely bennünket is, de mondhatom, az egész közvéleményt általános­ságban foglalkoztatja és amelyről már szó is volt ma, a fakérdés. Ezzel kapcsolatban szeret­nék néhány erdőgazdasági kérdést is érinteni. (Halljuk! Halljuk!) Nagy köszönettel vettem a földmívelésügvi miniszter úr ő excellenciá^á­nak felvilágosításait. Nem szeretnék ismétlé­sekbe bocsátkozni, csak olyan momentumokra szeretnék rávilágítani, amelyeket itt ma még nem említettek. Mi volt tulajdonképpen az oka a mostani fahiánynakf Sok véletlennek és sok szerencsétlen körül­ménynek az Összejátszása okozta ezt a nehéz­séget, de a kiindulópont mégis csak az volt, hogy a helyzet helytelen megítélése folytán olyan árszabályozás történt, amely a fapiac­ról tulajdonképpen eltüntetett a limine 30.000 vágón fát. A mi fapolitikánk ugyanis, amelyet annakidején a fagazdasági tanács felállításá­val inauguráltunk, elsősorban éppen arra irá­nyult, hogy az alárendeltebb fatermelvénye­ket, amelyek mindezideig az erdőben elrothad­tak, piacra tudjuk hozni, és ez a 30.000 vágón fa, hasított dorong, botfa és tuskó. De a fa ársza­bályozása után ezt a fát ilyen áron már nem lehetett sem kitermelni, sem vasúton szállítani, ez tehát újira ott rothad az erdőben. Nem en­gedhetjük meg azonban azt a luxust, hogy 30.000 vágón fa ott rohadjon az erdőben. Az Al­föld, amely nincs elkényeztetve fával, nagyon szívesen felveszi az ilyen fát is, és a múlt év­ben fel is vette ezt az alárendeltebb fatermel­vényt. Itt van tehát egy példa arra, milyen veszé­lyes az elhamarkodott intézkedés, a nélkül, hogy végig ismernék a helyzetet. De hogyan kerültünk ide? Ügy kerültünk ide, hogy ami­kor Kárpátalja visszatért, az volt a közhangu­lat: no, most, ha visszakaptuk az erdőket, nagy­szerűen állunk, most le kell szállítanunk a fa árát! Ez az árleszállítás meg is történt. 360 pengő volt egy vágón fa budapesti paritásban, ezt leszállították 300 pengőre. Ez a 60 pengős leszállítás pedig lehetetlenné tette az alárendel­tebb fatermelvények kihasználását. Abból in­dultunk ki tehát, hogy teljesen helytelenül ítél­tük meg a helyzetet. Tudniillik Kárpátalján vannak erdők, van ott fa, de ennek nagyrésze nincsen feltárva, nem lehet megközelíteni, a fát nem lehet lehozni, olyan messzire esik a vasúttól. Annak a fának megközelítése olyan pénzbe kerülne, hogy ez egyáltalában keresz­tülvihetetlen. | A csehek is nagyon jól ismerték a helyze­tet, a csehek viszont azt mondották, hogy az

Next

/
Oldalképek
Tartalom