Felsőházi napló, 1939. II. kötet • 1940. október 21. - 1942. február 24.
Ülésnapok - 1939-39
104 42 országgyűlés felsőházának $9, ülése 194-0. évi december hó 17-én, kedden. A hízósertéseknél és a zsírellátásnál bekövetkezett az, amit egy évvel ezelőtt minden előrelátó gazda elmondott itt a Házban, tudnillik az, hogy 1940 őszén nem lesz hízósertés és nem lesz zsír az országban. Az eredendő bűn az, hogy ősszel, amikor a sertésárakat maximálták, elfeledkeztek a tengeri áráról. Ezen a téren a téves intézkedések sorozata folyt. Hogy csak egy jellegzetes esetet említsek meg, az idén nyáron, kora ősszel, amikor a tengeri elérte a legmagasabb árát, — úgy emlékszem 26 pengő körül volt — az ártkormánybiztos a sertés árát leszállította és egy hónapig indokolatlanul alacsony nívón tartotta. De nem tudta tovább így tartani, mint október 12-ig, amikor 144 fillérről egyszerre 166 fillérre volt kénytelen felemelni az árát. Ez az intézkedés maga bizonyítja azt, hogy itt egy teljesen hozzá nem értő kéz működött a sertéstenyésztés körül. (Ügy van? Ügy van!) Ezt az életbevágóan fontos kérdést, hogy úgy mondjam teljesen dilettáns módon kezelték, mert másképp hogyan lehetséges az, hogy egy hónapon belül olyan tévedések forduljanak elő, hogy 14 fillér differencia legyen a sertésárban, itt valahol egy nagy hibának kell lennie. Ujabban a szemes tengeri maximálásánál megfeledkeztek a csöves tengeri árának maximálásáról. Az eredmény az, hogy nagyon sokan — hogy úgy mondjam — ülnek a kukoricán és a tengerit megvásárolni nem lehet, főleg szemes formájában nem, hanem csak csöves formájában, mert hiszen ennek az utóbbinak az ára maximálva nincs. A gyapjúval kapcsolatban csak annyit említek meg, hogy az alacsony gyapjúár következtében idei gyapjútermelésünk 28%-kal csökkent. A gazdák által kért áremelés minden kilogramm tiszta gyapjú katonaposztónál 4 pengő áremelést jelentett volna, polgári ruhánál még a felét sem. Hangsúlyozom, hogy itt is csak tiszta gyapjúszövetnél. Azt mondják, hogy ez nem fért bele a honvédelmi miniszter úr budget-jébe. Lehet, hogy így van, de azt látjuk, hogy azóta sokkal több minden belefért ebbe a budget-be, mini éppen a gyapjú áremelése. Kérdem azonban, ha nem fért belenez a honvédelmi miniszter úr budget-jébe, miért nem segített ezen a kérdésen a földmívelésügyi miniszter úr, úgy, hogy ezt a különbséget közvetlenül a gyapjútermelő gazdáknak juttatta volna. Ki vállalja most a felelősséget azért, hogy ilyen gyapjúnyersanyaghiány miatt gyapnútermelésünk állandóan csökken és külföldi behozatalra szorulunk! Tudom, hogy a cukorrépa ára nem anynyira a föklmívelésügyi miniszter úrtól, mint inkább a pénzügyminiszter úrtól függ. De a gazda répát, nem pedig cuki*ot termel» a répatermelés pedig mégis csak a f öl dmí verésügyi miniszter lír tárcájához tartozik. Itt sem akarok a részletekbe belemenni. Hiszen a földmívelésügyi miniszter úr jól ismeri azokat a vitákat, amelyek a cukorrépa árának felemelése körül folytak.,Kérdem tehát a földmívelésügyi miniszter urat, megfelelőnek tartja-e azt a cukorrépa árat, amely 1939 november 22-én 2.80 pengőben állapíttatott meg, amikor nem lehetett figyelembe venni sem az óriási, 40%-ot kitevő napszámbéremelkedést, (Ügy van! Ügy van!) sem ia munkáshiányt, sein a mozgósítást, sem az árvizet, sem az időjárást. Azt is jól tudja a földmívelésügyi miniszter úr, hogy az az érv, amely szerint a nagyobb répatermeíes kompenzálja a gazdákat az alacsony árért, nam helytáVő, meit a hivatalos becslések tévesek. Nincs olyan nagy cukorrépatermésünk, mint eleinte gondoltuk, ellenben nagy a cukorrépa cukor tartalma. Igaz, igen t. tagtársaim közül valaki fel méltóztatott hozni, hogy a pénzügyminiszter igeretet tett a cukorrépa árának esetleges felemelésére, ha erre szükség mutatkozik. Itt védelembe kell vennem a pénzügyiniuiszter urat, ő ilyen ígéretet tudtommal nem lett, csak — mondjak — hagyta, hadd higyjék, l">gy fel fogja emelni. 'T)e) illtség.) Mar mübt mi az, amit a gazdák kérnek % 70 filléres tcpaáremelést kértek az 1940. évi répa-campagne-ra, amely cukor-kilogrammonként maximum 10 fillér áremelkedési, jelent. így még mindig olcsóbb lenne a cukor, mint 1938-ban volt, ez tehát nem jelenthet inflációt és — jól mK?l*é:'tatnak tudni — a >;úgíorgal.inában ennél drágábban veszik most a cukrot. A répaár alacsonyságát mutatja az is, hogy a cukorgyárak panaszkodnak, hogy a kisgazdacukorrépaterrcelők nem akarják bewzo" váltatni a répát. Adatok vannak a kezeim köz'itt, ame lyek azt bizonyítják, hogy a gazdák vagy feletetik a cukorrépa jukat, vagy id adják. Van arra is bizonyítókom, hogy egy kisgazda 2.20 pengőért adta el cukorrépáját, de legközelebb már 3.50 pengőért fogja eladni es természetesen nem fogja a cukorgyárnak beszolgáltatni. (KáUay MiLlus: Az állami szeszgyárak 3.40 pengőért vásárolják!) Szorosan összefügg az árpolitikával a munkabérek kérdése is. Elvitathatatlan t igazság, hogy amikor az árdrágítás elkerülése végett a termény- és állatárakat rögzítjük, nem emielhetjük állandóan a munkabéreket, mert ez minden reális számítás lehetőségét felborítja» (Ügy van! Ügy van!) különösen pedig nem tehetjük ezt csökkenő munkateljesítmény ás csökkenő munkakedv mellett. (Ügy van! Ügy van!) Emelkedő munkabérekkel emelni a belső tömegfogyasztást normális viszonyok mellett örvendetes:', sőt kívánatos, készlethiány esetén azonban a nagyobb kereslet áruhiányhoz vagy árúelrejtéshez és így dráguláshoz fog vezelui. Ha a készletek elfogynak, a felfokozott, de kielégíthetetlen igények megmaradnak s ez csak elégedetlenséget szül. Tehát úgy a készletgazdálkodás, mint az árrögzítés elkerülhetetlenné teszi a munkabérek rögzítését is egyrészt a fogyasztás korlátozása, másrészt a drágulása folyamat megállítása végett. Az árkérdes sürgős megoldásra vér, itt nem lehet struccpolitikát csinálni. Azt mondják erre, hogy ez nem szociális. Kérdem: szociálisabb talán az a gazdaságpolitika, amely a tömegek ellátását problematikussá teszi? A mai nehéz időkben a szociálpolitika nem lehet népszerűség kérdése. Sokan azt hiszik, hogy a szociálpolitika csak a túlzott béremelésben, nagyhangú ígéretekben és felfokozott igényekben találhat kifejezést. Nagy tévedés, mert ez nem szociálpolitika, hanem demagógia. (Ügy van!) A helyes gazdasági s szociálpolitikát úgy értelmezem, hogy elsősorban arra kell törekednünk, hogy a munkás az első rendű fogyasztási cikkekhez olcsón jusson hozzá és keresete arányban legyen a^ fogyassz tási cikkek árával. Először arányosítani kell tehát a munkabéreket a termények árával és azután ügyelni kell arra, hogy ez az arány m» változzék. Azután lehet csak mindkettőt rögzíteni. Ennyit akartam az árak kérdéséről mon daui. , , A »primus inter pares« kifejezés most mar szállóigévé vált. Ebben az árpolitikában arra
