Felsőházi napló, 1935. IV. kötet • 1938. november 12. - 1939. május 4.

Ülésnapok - 1935-79

34 Az országgyűlés felsőházának 79. ülése 1938. évi december hó 22-én, csütörtökön. biztosította a munkásság számára a minimális munkabéreket, maximálta a munkaidőt és végül gondoskodott arról, hogy a munkások is fizetéses szabadságiban részesüljenek. Most továbbmenvén az alkotásban, ennek a törvényjavaslatnak az a célja, hogy túltegyük magunkat azon az elven, hogy a munkabér^ nem egyéb, mint a teljesített munka ellenértéke, mert többet kell fedeznie, lehetővé kell tennie magának a dolgozó npmkásnak és családjának a megélhetését. Ez az az elv, amelyet magában foglal ez a mostani javaslat. Vagyok bátor bejelenteni, hogy ez nem egy a sorozatot befejező javaslat, nem megállás azon a vonalon, amelyet az elmúlt esztendőkben követtünk, hanem ennek folytatásai lesznek. (Helyeslés és taps.) Legközelebbi lépésként szándékozom foglalkozni a munkások szabadidejének a kérdésével (Általános helyeslés.) úgy, amint a nyugati államokban megtették amint megtették Olaszországban és Németországban a Dopolavoro és Kraft durch Freude című szervezetekben. Ezt -szeretném átvenni és lehetővé tenni azt, hogy" egy belső turista forgalom keretében a munkások megismerjék a nemzet történetét s ezen keresztül szorosabban kapcsolódjanak a nemzet életéhez. (Helyeslés.) Ezért vagyok bátor hangsúlyozni azt, hogy amennyiben ez a javaslat ma még hézagos és nem foglalja magában például a mezőgazdaságban alkalmazott munkások gyermekeinek segélyezését és a kisiparbari alkalmazott munkásokra a törvény hatálya egyelőre nem fog kiterjedni, ez éppen azért volt, hogy az első lépést nyugodtan tehessük meg, megtehessük a pénzügyi fedezet biztonságának tudatában és a későbbiekben építsük ki ezt a széles bázisokon, hogy bizonytalan helyzet ne álljon elő. Vágyok bátor azonban hangsúlyozni, hogy a mezőgazdasági munkások helyzete lényegében különbözik az ipari munkásság helyzetétől, különbözik annak struktúránáiban. (Feh kifutások: De mennyire) különbözik életkörülményeiben, különbözik kulturális és egyéb igényeiben, éspedig különbözik mindenütt a világon. Hogy egyebet ne mondjak, a genfi nemzetközi munkaügyi intézet is mindig külön kategóriába sorolja a mezőgazdasági munkásságot és külön kategóriába az ioari munkásságot. (Ügy van! Ügy van!) Ebben, a javaslatban tehát ennek a kérdésnek rendezése úgysem fog1 álhatót volna helyet, úgyhogy ennek a kérdésnek megoldására egy új törvényjavaslatnak kell készülnie, ez a törvényjavaslat azonban, amelyet most benyújtottunk, nemcsakhogy nem késlelteti, hanem ellenkezőleg, siettetnie kell ezt á következő javaslatot. (Éljenzés!) Az előadó úr volt szíves ismertetni a javaslat lényeges részeit. A magam részéről csak egy-két lényeges pontra szeretnék rátérni, israzán csak rövid néhány szóval. (Halljuk! Halljuk!) Az egyik ennek a kérdésnek pénzügyi mérete és pénzügyi fedezete. Az elgondolás az, — ahogyan ma megbízható statisztikai számok állanak rendelkezésünkre, hogy körülbelül 300 millió pengő az a munkabér, amely de facto kifizetésre kerül azokban az ipari ágazatokban, amelyekre ez a javaslat vonatkozik. A nyugati államokban is körülbelül az a rendszer, hogy 4% körül mozog az a terhelés, amelyből a gyermeknevelési járulék fedezete keletkezik. Ha most mi ezt a körülbelül 4%-O-Í terhelést vezetjük be. — más formában, mint ahogyan a nyugati államokban történt, ahol ez a teher a munkabérhez van kötve — akkor 12 millió pengős bevételre teszünk szert, Ez a 12 millió pengő, évi 60 pengővel számítva egy munkásgyermek javadalmazását, körülbelül 200.000 munkásgyermek megsegítését teszi lehetővé és körülbelül ekkora az a létszám, — ahogyan ima ezt meg lehet becsülni — amelyről a jövőben gondoskodni is fogunk. Ez az a 12 millió pengő, amely ilyen módon rávetődik a 2 milliárd^ pengős ipari termelés értékének összvoluimenjére és ilyen imódon nem kell számolnunk azzal, hogy ez az összeg, amely 4%-a ugyan a 300 millió pengős munkabérhez viszonyítva, de amelyet a 2 milliárdos ipari term'

1 lés összvolumenjére kell vetítenünk, — áremelkedést vonna maga után. Ezen a helyen meg kell emlékeznem a munkaadók részéről tapasztalt _ megértésről, mondhatnám szeretetről, amennyiben ennek a 12millió pengőnek előteremtéséről teljesen saját maguk gondoskodnak, odáig menve, hogy magukra vállalták az adminisztrációs költségek jelentős részét. A második dolog, amit szeretnék kiemelni, ami a javaslatból talán nem derül ki, hiszen csak a végrehajtás során fogunk rátérni, hogy lehetővé kívánjuk tenni a tehetséges munkás^ gyermekek taníttatását. (Helyeslés.) Lehetővé kívánjuk tenni azt, hogy ebből a 200.000 gyermekből felkutattassanak a tehetségesek és ezek közül mindegyik a maga szakmája irányában továbbképeztessék, (Helyeslés.) Ennek a nemzetnek szüksége van arra, hogy a felkutatott tehetségek érvényesüljenek. (Ügy van! Ügy van!) Ezért erről olyképpen kívánunk gondoskodni, hogy bizonyos külön fondot fogunk létesíteni, amelynek az összege nem kell, hogy túlságosan nagy legyen, mi körülbelül 50—60.000 pengős évi költséggel számítunk, amelyet erre a célra kívánunk fordítani. Ennek a fedezete részben a foüntetéspénzekbőil, részben pedig a tartalékalapból dotáltatik. Ez meglehetősen csekély összeg a 12 millió pengőhöz viszonyítva, tulajdonképpen azonban jelentős öszszeg, ha azt nézzük, hogy ebből az összegből hány tehetséges munkásgyermek kitaníttatása válik lehetővé évente 500—600 pengős támogatással. Ezen keresztül, a munkásgyermekeknek tanítási lehetőséget nyújtva behozzuk őket a maguk életébe és a gyermekek révén újabb kapcsolatokat teremtünk a '. munkáscsaládokkal. Ennek az akciónak eredményeihez én nagy reményeket fűzök és az éppen olyan jelentős része a javaslatnak, mint maga a gyermek gondozása. Végül a harmadik dolog, amit szeretnék felemlíteni és ami kapcsolatos Heckenberger felsőházi tag úr felszólalásával, a bürokrácia kérdése. Mi szeretnők megmutatni, hogy ezt meg lehet csinálni adminisztrációs bürokrácia nélkül is, ezért igyekeztem úgy decentralizálni az adminisztráció kérdését, hogy lehetőleg kevés reklamációval és gyorsan tudjuk az ügye- . ket intézni és ne igyekezzünk egy nagy centra lis apparátust létrehozni, hanem úgy megoldani az ügyeket, hogy a szakmai pénztárak útján kisebb szám legyen mindig az, amely egy bizonyos pénztárban adminisztrálásra kerül. Bízom benne, hogy ez a rendszer be fog válni annál is inkább, mert bizonyos nézeteltérések voltak atekintetben, hogy ne adjuk-e az adminisztrációt az Oti. kezébe s a munkások, a munkaadók és a tisztviselők egyöntetű álláspontja volt az, hogy vegyük ki ezt az Oti.-ból, csináljunk külön pénztárakat és mutassuk meg ezeken keresztül is azt, hogy jól is meg lehet csinálni.