Felsőházi napló, 1935. III. kötet • 1937. október 26. - 1938. augusztus 18.

Ülésnapok - 1935-54

Az országgyűlés felsőházának 54. ülése nyesítésére? Es ugyanő mondja tovább (felolvassa): »Nem a haladás akadályozása végett van stziükség t felsőházra, hanem csíupán, hogy annak irányát meghatározza, közvetítő legyen mintegy a múlt és a jelen között, m fennálló viszonyok rámájába beillessze ami elutasíthatatlan szükséggé vált, hogy az ujdon ellentétben ne álljon <a fönnállóval, -hanem inkább annak további fejleményéül tűnjék fel.« Eötvös Józsefnek ez a felfogása szabja meg egyáltalán azt, hogy milyen indokok szólnák amellett. hogy a felsőházli törvény szükségképpen a mai formájában kerüljön elénk tárgyalásra, amely lényegében e Háznak az egyenjogúságot, vagy — minit! mondottam — a teîj es jogúságot biztosítja. Mélyen tisztelt Felsőház! Az előadó úr magy tudományával és készültségével, az igazságügyminiszter úr képviselőházi beszédében és több felszólaló a képviselőházban rámutatott arra, hogy ha valahol, akkor e kérdés kapcsán kell hangoztatni történelmi jogot, történeti fejlődést, azt a nagy élő valóságot, amelyet nem a nyugati demokratikus alkotmányelgondolásck szerint apriorisztiikus alapon elgondolnak, hanem amely élő erő, amelyet a magyar nemzeti lélek termelt ki mint jogot, törvényt, ősi alkotmányt, lamelyben egyedül van tulajdonképpen élőt, hatóerő és a magán- valamint a közgondolkodást befolyásoló vitalitás. luűom, hogy amikor történetet említek, akkoi igen sok ember fülének, különösen akik ma hangoskodnak, nem népszerű dolgot mondok. Mert mi úgy tanultuk az iskolában és amikor a katedrára kerültünk, úgy tanítottunk másokat, hogy történelmünk Pusztaszernél és írott formában Szent Istvánnál kezdődik; ma azonban a könyvek e»?ész tömege es a cikkek áradata bâti el a közéletet és vitatja, hogy a magyar történelem Dózsa Györggyel kezdődik és Osjly Miklóssal, az én elődömmel, akit Dózsa byörgy karóba húzatott. És ha eljutok ahhoz, hogy ezen a történeti szemléleten kissé elmerengjek, akkor meg más felfogás jelentkezik s azt vitatják, hogy a magyar történelem Montesquieuvei: és Rousseauval kezdődik és elmaradt, törvényalkotói hivatásra nem képesített ember az, aki nem ezt vallja. De még alig ocsúdok fel ebből az elgondolásból, ablakom alatt dühödt hangok hangzanak és öklöket rázva akarják velem megértetni, hogy a magyar történelem Hitlerrel kezdődik és aki ezt el nem hiszi, annak beverik az ablakát, vagy ha nagyobb kockázat nélkül történhetik, a fejét. (Taps a jobboldalon, a középen és a baloldalon.) Mélyen tisztelt Felsőház! Az én szent meggyőződésem és az itt most megnyilvánult tetszésnyilvánítás is valószínűvé teszi, amit amúgy is feltételeztem s ez mindannyiunk meggyőződése, hogy a magyar történelem irott része, alkotmányos élete Szent Istvántól kezdődik. (Taps.) És miután talán arehaisztikus, de jogászaink szerint is élő jogként törvénykönyvünk első lapján foglal helyet Szent Istvánnak fiához intézett intelme, erre hivatkoznom itt is lehet, sőt talán szükséges is. Szent István tehát, amikor fiához intézi intelmeit s felsorolja azokat a nagy nemzeti értékeket, amelyek Magyarországnak erősségét és a magyar léleknek és a magyar alkotmánynak integritását jelentik, a következőket írja (felolvassa): »A tanács állítja a királyokat, kormányozza a királyságokat, védelmezi a hazát, intézi az 1937. évi december hó 14-én, kedden. 55 ütközeteket. Mivel pedig a tanácsokban akkor van haszon, ha nem oktalan, pöffeszkedő és középszerű férfiak adják, hanem a nagyobbak és jobbak, felsőbbek és legtiszteltebb vezérek szolgálnak vélek, azért fiam, ifjakkal és kevésbé bölcsekkel ne tanácskozz, tőlük tanácsot ne kérj, csak idősebbektől, akik koruknál fogva az illető ügy tekintetében alkalmasak.« Mélyen tisztelt Felsőház! Lehet, hogy itt erkölcsi tekintetek jutnak kifejezésre, de kétségtelen tény, hogy az ország főpapjai és főtisztviselői alkották azt a szenátust, amely szenátus Szent István oldalán nem üres díszt jelentett, hanem Szent István melliett és Szent Istvántól kezdve a nagy magyar királyok oldalán mint a magyar jogi és alkotmányos életnek elsőrendű tényezője szerepelt és ezt a multat intézményeivel együtt, amely mult a magyar dicsőségnek kulminációját jelenti, mi késő unokák, méltatlanul meg nem tagadhatjuk. (Ügy van! Ügy van! Taps.) Azt mondották a vita során, hogy amikor a felsőtábla és az alsótábla szétvált és az 1608. évi törvényhozás ezt az állapotot szentesítette, akkor tulajdonképpen dinasztikus érdek jutott kifejezésre. En, mélyen tisztelt Felsőház, szintén foglalkoztam valamelyest a történelemmel. Ez a nehezményezett és sokszor allegált dinasztikus érdek a XVII. század elején még egyáltalán nem létezett és a (békekötés, amelyet a Bocskay-féle fölkelés befejezése után kötött a dinasztia a nemzettel, nem úgy jött létre, hogy egyes főrangú, főnemesi családok vagy dinasztikus családok túltengése csikarta volna ki ezt az új alkotmányos berendezkedést, hanem ellenkezőleg, a célszerűség, a törvényhozás folytonosságának, rendjének és biztonságának érdeke mondatta ki a határozatot, amely a felsőtáblát az alsótól elválasztotta. Szó volt a törvényjavaslat tárgyalásakor arról is, hogy a XVIII. század során és a XIX. század kezdetén az alsó és felsőtábla közt mennyi konfliktus volt. Mélyen t. Felsőház! Az illető szónokok és cikkírók elfeledtek rámutatni arra, hogy akkor tulajdonképpen két rendi tábla állott egymással szemben s tulajdonkép két rendi szervezet mentalitása tette érthetővé akkcr a konfliktusok nagy számát. De az alkotmányos éra kezdetétől, a népképviseleti rendszer életbeléptetésétől, vagyis 1867. évtől fogva egészen a főrendiház működésének végéig súlyosabb, számottevőbb konfliktus egyetlenegy esetben volt az alsóház és felsőház között, mégpedig az egyházpolitikai törvényjavaslat tárgyalása alkalmával. Azt hiszem, hogy ma sokan vannak, akiket az élet megtanított arra, hogy á főrendiháznak akkori állásfoglalása nem volt tulajdonképpen hátrányos és káros a nemzeti lelkület és a nemzeti etika szempontjából. (Ügy van! Ügy van!) Nem kívánok más térre átikaliandozni, csak azért kívántam leszögezni, hogy azt az aggodalmat, va&y vádat, mintha a főrendiházban vagy a felsőházban a demokratikus gondolkozással szemben intézményes tényező lépne^ be a magyar törvényhozás életébe, rendszerébe, komolyan venni nem lehet. Sőt, amikor akár a főrendiházban, akár itt a felsőházban képviselt különböző társadalmi osztályokat a szűkkeblű önzés vádjával illetik, akkor egészen nyugodtan, éppen úgy, mint Juhász ő excellenciája az előbb tette, a tényeket felsorolva kell rámutatni arra, hogy az annyira ócsárolt főrendiház minden különösebb nehézség nélkül 10*