Felsőházi napló, 1935. III. kötet • 1937. október 26. - 1938. augusztus 18.

Ülésnapok - 1935-53

Az országgyűlés felsőházának 53. ülése tanék azonban, ha nem szólnék most néhány szót, amikor József királyi herceg ő fensége mint hadvezér olyan szépen illusztrálta a falusi és a tanyai lakosságot s kifejezésre juttatta azt, hogy a falusi és tanyai katona teljesítette kötelességét a magyar nemzet, a magyar állam irányában, akkor,, amikor a vérmezején kivette részét a szenvedésekből. Kötelességmulasztást követnék el, ha ahhoz a csokorhoz, amelyet Barcy ő méltósága nyújtott át József kir. herceg ő fenségének, nem fűznék hozzá néhány szálat a falusi kertekben termett őszirózsákból. József kir. herceg ő fensége is azt mondotta, hogy a falusi és tanyai lakosság szívósságának volt köszönhető, hogy katonáink mindig a külföldön harcoltak s ellenségeink azt mondják, hogy Magyarország elvesztette a háborút, én mint ennek a felsőháznak legigénytelenebb tagja mégis azt mondom, hogy Magyarország nem vesztette el a háborút, mert Magyarországon ellenség nem volt és katonáink mind messze idegenben voltak akkor,, amikor arra kényszeritették őket, hogy letegyék a fegyvert. A magyar falusi katonát szívóssága és kitartása kötötte egybe az intelligens osztállyal és a fővezérrel. A legmélyebb tisztelettel hajlok meg József kir. herceg ő fensége ©lőtt is, aki mint hadvezér látta azt, hogy a magyar falusi katona hazája iránti szeretetéből teljesítette kötelességét, feláldozta életét és vérét. De nemcsak a falusi katona küzdött, hanem az ő családja is küzdött odahaza, küzdött a mindennapi kenyérért, küzdött azért, hogy a társadalom minden rétege el legyen látva kenyérrel. Ezért azt hiszem, ő fensége, a királyi herceg úr nemcsak a katonákra gondolt, amikor dicsérő szavait elmondotta, hanem gondolt azokra is, akik odahaza gabonát és élelmiszert termeltek, hogy a hadseregnek és a haza lakosságának meg legyen a mindennapi kenyere. Magával a törvényjavaslattal — amint mondottam. — sem általánosságban, sem részleteiben nem kívánok foglalkozni. Köszönetet kell azonban mondanom a honvédelmi miniszter úr ő nagyméltóságának, aki arra a hét kívánságra, amelyet én a falusi tűzharcosszervezetek részéről idehoztam, megadta válaszátv Méltóztassanak megengedni, hogy ímég egy kérelemmel járuljak a honvédelmi miniszter úr ő nagyméltósága elé, bár teljesen kielégített az ő válasza. A miniszter úr tudja azt, hogy a falusi lakosság ma a legrettenetesebb helyzetben van s ezért — bár tudom, hogy ma nem lehet teljesíteni azokat a kéréseket, amiket a véderőbizottság ülésén adtam elő — kérem, méltóztassék legalább arra törekedni, hogy a falusi lakosság, tehát nemcsak a hadviseltek, akik a tűzvonalban küzdöttek, hanem a feleségek és a gyerekek is, akik azalatt itthon küzdöttek, megkapják felsőbb helyről azt az elismerést, amely megilleti őket. Mélyen t. Felsőház! Azért kérem mindezeket, hogy ha ne adj Isten, mégegyszer fellángolna a háború, akkor a falusi lakosság újra ugyanazzal a hazafias áldozatkészséggel teljesíthesse kötelességét, mint a múltban. Igaz, hogy a falusi lakosság csak közkatonákat ad az országnak és nem vezéreket, egy régi mondás szerint azonban hiába van vezér, ha nincs katona, mert csak úgy lehet a diadalt kivívni, ha a közkatona szívvel és lélekkel száll síkra hazájáért vezérével együtt. A magyar közkatona Magyarország ezeréves törteneteben tényleg mindig összeforrt vezéreivel, ezért FELSŐHÁZI NAPLÓ. III37. évi december hó 9-én, csütörtökön. 37 aratott annyi diadalt s ezért kérem a honvédelmi miniszter úr ő nagyméltóságát, hogy a magyar falusi és tanyai lakosságot továbbra is mint a hadseregnek egyik legértékesebb alkotóelemét tekintse. Ez a réteg szívesen viszi a haza oltárára életét és vagyonát, ha a szükség úgy kívánja, de megkívánja a maga részét a megbecsülésből is. Többet nem kíván. A magyar gazda, a magyar földmunkás és a magyar törpebirtokos szívesen odaadja életét és vérét hazájáért, de ezért azt kéri, hogy őt is fogadják el téglahordónak a jövendő hatalmas nagy Magyarország alapkövének letételénél. A törvényjavaslatot általánosságban a részletes tárgyalás alapjául elfogadom. (Helyeslés és taps.) Elnök: Szólásra következik vitéz Görgey László ő méltósága. vitéz Görgey László: Nagyméltóságú Elnök Ür! Mélyen t. Felsőház! Mindenki, aki figyelemmel kísérte a most szőnyegen fekvő törvényjavaslatot, képviselőházi benyújtásától kezdve a bizottsági üléseken és ,az alsóház vitáján keresztül egészen mostanáig, a mélyen t. Felsőház előtt tartott tárgyalásáig, kétségtelenül megállapíthatta, hogy a magyar politikai életben évtizedekre visszamenőleg nem volt ilyen népszerű törvényjavaslat. Nemcsak az érdekelt Frontharcos Szövetség és annak tagjai, hanem az egész magyar sajtó s az alsóés felsőházban nagyszámmal felszólalók is keresték az alkalmat ,arra, hogy köszönetüknek, elismerésüknek és hálájuknak adjanak kifejezést a világháború magyar katonájával szemben s az egész magyar közvélemény egyöntetű rokonszenve támogatja ezt a törvényjavaslatot. Sajátságos jelensége ennek a vitának az, hogy mind az alsóházban, mind a felsőházban felszólalók majdnem valamennyien, kivétel nélkül maguk is tűzharcosok. Bár anyagilag nem, de erkölcsileg mindnyájan érdekelve vagyunk ennél a törvényjavaslatnál, hiszen mi nemcsak tanúi, hanem részesei is voltunk a magyar katona héroszi küzdelmének, a világháborúnak reánk csak önvédelmi harcnak tekinthető ütközeteiben s a közös szenvedések, közös küzdelmek felejthetetlen emlékei azt a bajtársi kötelességet róják ránk, hogy felszólalásunkkal egy levelet illesszünk abba a babérkoszorúba, amelyet a magyar országgyűlés most ennek a törvényjavaslatnak törvényerőre emelésével nyújt a világháború magyar katonáinak. A honpolgári kötelességek között ez a legnehezebb, mert legáldozatosabb a hadiszolgálat. A testi és lelki megpróbáltatások golgotás útja, idegen mezőkön, erdőkben, hegyekben vadállatként űzetve, alig megpihenve, ázva-i'ázva, nélkülözve, a testi és lelki erő végső megfeszítésével küzdeni és szenvedni, a feltörő életösztönt elnyomni és végül, amikor órákon át állt az ellenség pergőtüzében, akkor mindent feledve, szülőt, hitvest, gyermeket, életpályát, jövőt, menni halálos rohamra: ez volt a magyar tűzharcos sorsa. Ehhez nem volt elég a legszigorúbb katonai fegyelem, ehhez kevés a kötelességteljesítés teljes öntudata, ez nem is a személyes bátorság kérdése volt; ehhez több kellett, ehhez fanatikus hazaszeretet kellett. Ez a hazaszeretet tette hősökké a magyar katonákat és az ebből a hazaszeretetből fakadó legyőzhetetlen erő tette azt, hogy a háború alatt ellenség a magyar földön egy talpalatnyi 8