Felsőházi napló, 1935. II. kötet • 1936. október 20. - 1937. július 15.

Ülésnapok - 1935-38

Az országgyűlés felsőházánuk 38. ülése 1037. évi január hó 28-án, csütörtökön. 45 Közbejött a világháború, úgyhogy csak 20 év múlva lehetett megint országos ügyvédgyülést tartani 1927-ben. Ekkorára azonban már annyira megnőtt az ügyvédek száma, hogy ennek hatása alatt és a kongresszusnak már a numerus clausus melletti erősebb állásfoglalása folytán Pesthy Pál, az akkori igazságügyminiszter, szintén újabb tervezetet készíttetett, amelyen már egyenesen a numerus clausust tették alapul. De ezek a tervezetek nem kerültek megvitatásra és nyilvános tárgyalásra. Legutóbb 1933-ban, pár évvel ezelőtt, a Magyar Jogászegyletben tartottak nagy vitaestéket, amelyeken éppen a szervezeti kérdések kerültek megvitatás alá és ezeken azután kiőrlodött végre az az egységes álláspont, hogy az ügyvédi rendtartás mindenesetre gyökeresen reformálandó és egészen új törvényt kell hozni. Visszatérek még az 1907-es kongresszusra, mert már az 1901. évi, de az 1907-i még inkább élesen és leplezetlenül feltárta az ügyvédségnek azt a, hogy így mondjam, két nyilt sebét, amely a gyökeres reformot nélkülözhetetlenné tette. Az akkori szónokok, azt lehet mondani, egymásután szólaltak fel ezirányban. Itt ül közöttünk legelsősorban Pap József ő méltósága, a mai budapesti kamara tiszteletreméltó Nesztora, akkor^ még csak a kamara titkára, aki maga állapította meg és jelszókép kiadta az »ügyvédi túlzsúfoltság« szavakat. Minden szónok hangoztatja, hogy sok az ügyvéd és kevés a munkaalkalom. Egy másik kiváló ügyvéd, Kenedi Géza azt mondja, hogy a jobb sorsra érdemes ügyvédek megdöbbentő nyomorban vannak. Az ügyvédi nyomor kérdését íme ez a másik kiváló ügyvéd dobja világgá. A harmadik kiváló ügyvéd, König Vilmos kifejti, hogy az ügyvédi kar visszafejlődése rémes méreteket öltött. íme, az ügyvédi kar legautentikusabb képviselői már meglátják a két motívumát az ügyvédi rendtartás revíziójának. De ha már 1907-ben, tehát éppen 30 évvel ezelőtt, ennyire megérett az ügyvédi rendtartás revíziója az elintézésre, még inkább megérett az mára. Közbejött a világháború, amelynek szerencsétlen eredménye az elszakított országrészekről a magyar intelligenciának idetódulása, az ügyvédség létszántát természetesen lavinaszerűen feldagasztotta. Az előttünk lévő törvényjavaslat indokolása bőséges adatokat tár fel arranézve, hogy, sajnos, az ügyvédség létszáma tekintetében mi vagyunk a vezető állam Európában. Az igazságügy miniszter úr az igazságügyi bizottságban tartott felszólalásában még más adatokkal egészíti ki ezeket. Körülbelül 6700 ügyvéd van ma Magyarországon és ennek fele, körülbelül 3300 Budapesten van a budapesti kamarában, bejegyezve. Hogy ennyi ügyvéd a tisztességes ügyvédi keresetből megélni nem tud, illetőleg, hogy az milyen nehézségekkel jár, az nem szorul hosszabb bizonyításra. Ha a nemzeti jövedelem nagyságát vesszük alapul, akkor azt látjuk, hogy a nyugati államokban ötször annyi kereset esik egy ügyvédre, mint nálunk. Mindezek azt mutatják, hogy a túlzsúfoltság okozta az ügyvédek anyagi leromlását, a szállóige gyanánt használt ügyvédi nyomort, amelynek további folyománya a fegyelmi esetek szaporodása, ami viszont az ügyvédek megbecsülésének csökkenésére vezetett. Ennek a két döntő oknak kell tulajdonítani, hogy az ügyvédi rendtartás revíziója ma már végre előttünk van. Még egy szempontot vagyok hátor kiemelni, nevezetesen azt, hogy ennek a két bajnak visszafejlődése, vagyis hogy megszűnjék az ügyvédek túlzsúfoltsága és az ügyvédek jobb sorsba jussanak, önmagától nem várható. Nem várható azért, mert ezidőszerint, ellentétben a régi Nagy-Magyarország két egyetemével, négy egyetemünk van jogi karral és három jogakadémiánk, amelyek csak TLgy ontják a jogászfiatalság százait. Ezek természetszerűleg nagyrészben az ügyvédi pályára tódulván, az ügyvédek létszámát állandóan táplálják újabb és újabb szaporulatukkal. Még nagyobb baj az, amire az ügyvédi és a bírói kar legkiválóbbjai rámutatták, hogy maga a jogi oktatás is igen súlyos bajokban szenved- Elég csak rámutatnoim az in absentia hallgatók nagy számára, a leckelátogatások elhanyagolására, a gyakorlatok elmaradására és az írásbeli dolgozatok teljes hiányára, valamint — peccatur intra et extra muros — arra, hogy az ügyvédképzés legfontosabb katedrái, a polgári és hűn tető perjog katedrája több mint egy évtized óta nincs (betöltve sem Budapesten, sem Szegeden. Hogyan várhatjuk így, ha ezeknek a tanszékeknek nincs rendes tanáruk, hogy az ifjúság megszeresse a tudományt?! A szukreszcenciát is megnehezeti ez a tanári karhan, inert nincsenek magántanárok. Ezekre a bajokra rámutatott az országos felsőoktatási kongresszus múlt év decemberében tartott ülésében. A szónokok egész sora ostorozta ezeket a hajókat, köztük a tudományegyetem jogi karának legkiválóbb tanárai. Mi ennek az eredménye! Az ugyebár, 'hogy miután a hallgatók létszáma nagy, természetesen a hallgatóknak csak egy kisebb része jár el rendesen az előadásokra, illetőleg az órákra. Ez a része a hallgatóiknak kétségtelenül nagy elméleti képzettséggel és tudással felvértezve jön tki az egyetemről, és bizony az ifjúság eme része előtt, — különösen pedig a kitűnő újabb generáció előtt — meg kell hajtani az elismerés zászlaját. Sajnos, •azonban, az ifjúság nagy része, még mindig a régi rendszer szerint — in absentia — hallgatja az órákat, egyáltalában nem jár előadásokra, a gyakorlatoknak hírét sem hallotta, írásbeli dolgozatokat nem készített soha, s így az alapvizsgákon és szigorlatokon üggyel-bajjal, töh'bszöri bukással megy át. Ennek természetesen az eredménye aztán az, amire Kövess Béla az Ügyvédi Kamara kitűnő elnöke mutatott rá, hogy amikor négyéves ügyvédjelölti gyakorlat után az egységes ügyvédi és bírói vizsgálóbizottság elé kerülnek, ott megint csak igen gyenge készültségről tesznek tanúbizonyságot s igen sokszor bizony csak többszöri bukás után jutnak diplomához, és bizony sokszor még elemi kérdésekre sem képesek megfelelni). Mélyen t. Felsőház! Ha tehát a bajok gyökerét akarjuk orvosolni, vissza kell mennünk az egyetem kapuihoz és ott mindjárt a jogászpályára való jelentkezésnél keU a legszigorúbb szelekciót gyakorolni, amire már Balogh Jenő ő nagyméltósága is rámutatott azon a kongresszuson, mint egyetlenegy lehető expediensre. Meg vagyok győződve, hogy a kultusz-, miniszter úr ő nagyméltósága határozott állásfoglalása, valamint a kereskedelemügyi miniszter úr és a pénzügyminiszter ő nagyméltóságáéknak a felszólalása és a többi miniszterek képviselőinek és sok kiváló professzornak a