Felsőházi napló, 1935. II. kötet • 1936. október 20. - 1937. július 15.

Ülésnapok - 1935-47m

Melléklet a felsőház 1937. évi június hó 25-ik napján tartott 47. gg. üléséhez. Az országgyűlés II. Rákóczi Ferenc halálának 200-ik évfordulójáról kegyelettel megemlékezvén, elhatározta, hogy dicső emlékezetét az Országház kupolacsarnokában márványtáblán megörökíti. Az emléktáblának 1937. évi június hó 25-én tartott avatási ünnepségén a két Ház elnökének felkérésére Herczeg Ferenc író, a felsőház tagja a következő ünnepi beszédet mondotta : 1935 március 5-én a képviselőház, március 8-án pedig a felsőház határozatot hozott, hogy II. Rákóczi fejedelem emlékezete a kupolacsarnok falán márványban megörökíttessék. Az országos határozatot végrehajtották és mi ma azért gyülekeztünk össze, hogy kegyeletes tanúi legyünk az utolsó aktusnak : az emléktábla leleplezésének. Ha ebben az ünnepi órában meg akarjuk idézni Rákóczi szellemét, akkor jó lesz, ha előbb kiragadjuk magunkat a Rákóczi-kultusz forró atmoszférájából, amely betölti az országot, ha hideg és józan fővel fölvetjük a kérdést : Mivel szolgált rá a fejedelem, hogy kétszáz évvel a halála után is meghódoljon előtte a nemzet ? Nagy férfi volt ? Nemzetének jótevője volt ? Igen, az volt. De ha az volt : miben van a nagysága és miféle jót tett a nemzettel ? Szabadsághős volt, igaz, de a szabadságot nem tudta kivívni. Nyolc esztendeig háborút viselt koronás királya ellen és az a nemzet, amelyre oly gyakran szokták ráidézni a »szalmaláng« szót, nyolc éven át megható hűséggel, csodálatos áldozatkészséggel kitartott a zászlói alatt. A kuruc háború elveszett és maga a fejedelem is elvesztett mindent, amit ember csak veszíthet : hazáját, vagyonát, társadalmi állását, családját. Huszonöt évi bujdosás, nélkülözés és megalázkodás után idegen földön halt meg. Lehet-e ennyi balsors, kudarc és csalódás az emberi nagyság alapja ? Ha választ keresünk a kérdésre, jó lesz szembeállítanunk az 1703. évi és az 1711. évi Magyarországot. Mind a kettőt egy-egy történelmi órában a Vereckeiszoros nyergéről látta a fejedelem. Az elsőt akkor, amikor bejött Lengyelországból, hogy párszáz fegyveres paraszt ólén hadat üzenjen a világ legnagyobb katonai hatalmasságának. A másodikat akkor, amikor vesztett háború után ismét Lengyelországba menekült és — miként a bujdosók ősrégi éneke mondja : »Csizmája nyomát hóval lepte be a dér.« Vessünk először, egy futó pillantást az 1703. évi Magyarországra. A török már kitakarodott az ország túlnyomó részéből, kitakarodott, de előbb rommezőt és mocsarat csinált a magyar földből, a magyar nép lelkét pedig sivataggá változtatta. A hódoltság magyarjaiban a régi vitézség vadsággá züllött, a szabadságszeretet rakoncátlansággá, a nép eszessége furfanggá. Bécsben azt mondták: »Igát hordani nem akar, a szabadsággal élni nem tud a magyar !« Ügy vélekedtek, FELSŐHÁZI NAPLÓ. II. 55a