Felsőházi napló, 1935. II. kötet • 1936. október 20. - 1937. július 15.

Ülésnapok - 1935-47

Az országgyűlés felsőházának U7. ülése 1937. évi június hó 25-én, pénteken. 341 gal és megfelelő intézkedésekkel ezt meg lehet előzni. A vallás- és közoktatásügyi miniszter úrnak is meg kell köszönnöm azt a kijelentését, hogy bár minden egyetemünket támogatnunk kell, a budapestinek azonban még nemzetközi viszony­latban is teljesnek és tökéletesnek kell lennie. Örömmel látom azt is, hogy a kormány a kül­földdel való kulturális kapcsolatok kifejleszté­sét és a Németországgal való asszisztencsere tervét is felvette, valamint azt, hogy a kormány a londoni egyetemen egy magyar reader~t, ma­gyar tanszéket kíván szervezni. Itt fel kell hívnom ő excellenciájának fi­gyelmét arra, hogy az a School of Slavonic and Easteuropean Studies, amelynek keretében ez a magyar reader működni fog, szláv intéz­mény. Ez 1915-ben Masaryk beszédével indult meg s Masaryk két éven keresztül előadó is volt. Ez az intézmény akkor is csehek kezde­ményezésére indult meg, ma is a csenek befo­lyása alatt van, akik például a tavalyi londoni egyetemi jubileum kapcsán be is ígérték, hogy új épület fog emeltetni, amely a csehek támoga­tásával létesül. Ennek igazgatója Sir Bernard Pares, az orosz nyelv tanára, aki igen jóindu­latú és (méltányosan gondolkodó ember és amint nekem írta, most éppen azon fáradozik, hogy Madách Az ember tragédiá-ját Londonban előadassa. De ebben az intézetben működik, •mint Közép-Európa történelmének tanára, az a bizonyos Seaton Watson, másképpen Scotus Viator, akiről tudjuk, hogy szakadatlanul agi­tál ellenünk és véghetetlen sok bajt okozott már. Kívánatos volna, hogy ennek az ő agitá­ciójának ellensúlyozására, a kormány ne valami fiatal, kezdő nyelvészt küldjön oda, hanem egy olyan képzett debattert, aki a magyar történe­lemmel, magyar joggal, közigazgatással, sta­tisztikával, de főleg közállapotainknak és a nemzeti kérdésnek, beható ismeretével bír és elszánt is legyen Watson úrnak esetleges to­vábbi támadásait ellensúlyozni. Ez annál fon­tosabb, mert ez a londoni intézet nem annyira nyelveket tanító, mint inkább nagyon kiterjedt forgalmat bonyolít le az angol társadalom in­formatív irányítása terén s ezzel meglehetősen befolyásolja az angolok középeurópai politiká­ját. Nekünk tehát törekednünk kell arra, hogy ez az ellenünk irányuló iagitáció enyhüljön és mi legalább ne asszisztáljunk hallgatással az ő agitációinak. Ezek előrebocsátása után természetes, hogy én a költségvetést a magam részéről elfoga­dom, de azt sok tekintetben hiányosnak talá­lom. Minthogy egyrészt tudom a vallás- és közoktatásügyi miniszter úrról, hogy ő boldog lenne, ha az ő tevékenységéhez a mi kultúránk ­nak egyik termékeny és szép korszaka fűződ­nék, másrészt pedig a mai siető kor nem tűr halasztást néhány olyan kérdésekre szeretném a figyelmet felhívni, amelyek ugyan már régen az ő kormányzása előtt keletkeztek, de amely kérdések káros kihatásai még ma is érvénye­sülnek. Sok mindenről szerettem volna beszelni, de most csak három témára szorítkozom. Az egyik a Pázmány Péter Tudományegyetem vagyona, a másik az egyetemi kultúrpolitikánk, a har­madik pedig az ifjúság problémája. Az első, amit szóvá kell tennem, az úgyne­vezett Egyetemi Alap ügye. Ez a kifejezés 150 évvel ezelőtt egy fordítónak hibájából kelet­kezett és azóta sok bajnak lett <a forrása. Má­ria Terézia idejében ugyanis a nagyszombati egyetem vagyonát fundus universitatis-nak nevezték. Ez akkor pontos kifejezés volt, mert akkor csak egy magyar egyetemünk volt, ez a megjelölés tehát csakis ennek az egy egyetem­nek a vagyonára vonatkozhatott. Azzal azonban hogy ezt a latin kifejezést nem az »Egyetem vagyona«, hanem »Egyetemi Alap« szavakkal fordították, már homályossá tették ezt. Ké­sőbb erősen fokozta ezt, hogy az ország­ban újabb egyetemek és főiskolák keletkeztek. Zavart okozott az is, hogy az egyetem vagyon­ságát Mária Terézia öt szabadalomlevele elle­nére a fia, II., József császár beolvasztotta a kincstár vagyonába. Mint ismeretes, halálos ágyán ezt az intézkedését is visszavonta ugyan, de már nem volt ideje újra megszervezni az egyetemi konzisztóriumot, amely az egyetem kebelében a vagyont kezelte annakidején. Ezóta az egyetem tulajdonképpen soha­sem vehette kezébe a vagyonát. Ferenc király ugyan 1793-ban elrendelte a vissza­szolgáltatást, ez azonban elhúzódott. 1802-ben arra kötelezte a helytartótanácsot, hogy évenkint számoljon el az egyetemnek. De ennek is csak 60—70 évig volt foganatja, az­után lassankint kialakult a mai, bizony eléggé önkényes rendszer, amelynél a miniszter urak az egyetem megkérdezése nélkül kezeltetik az egyetem javait és használják fel annak jöve­delmeit. E 150 év óta tartó oktrojált gazdálko­dás során töméntelen ingatlan és más* vagyon­tárgy adatott el azzal a célzattal, hogy nagy papirosvagyon keletkezzék, amelyből, mint va­lami rendelkezési alapból, általános kulturális célokra kölcsönöket lehessen adni. így történt, hogy az egyetem mindig megszenvedte a pénz­ügyi zavarokat. Például 1807-ben és 1812-ben 715.000 forintot veszített el, ami akkor egy 10—15.000 holdas birtok értékének felelt meg. Az állampapirosok konverziója és unifikálása szintén károkat okozott. Az egyetem, mint hi­telező, nagyon gyakran pórul járt; követelései sokszor behajthatatlanokká váltak, így pél­dául egyedül 1867-ben 250.000 forint veszett el ilyen címen. További félmillió forintba került egy papircsgyár felállítása, amely csakhamar megbukott, mert az Angliából idehozott igaz­gatója 'sikkasztott. Még sok mindenféle ilyen vesztesége volt az egyetemnek, ezek között azonban a legna­gyobb volt az, amelyet az egyetem vagyona a háború után szenvedett el. Az 1915/16. évi kimuta­tás szerint az egyetem vagyona 12*9 millió koro­nát ért. Ebből az ingatlanok csak 4'4 millióra voltak becsülve. A vagyon kétharmadrésze ta­karékbetét, kölcsönkövetelés^ értékpapírok, fő­leg koronajáradék és készpénz alakjában sze­repelt, a devalvációban tehát semmivé lett: 8-5 olyan millió aranykorona veszett így el, ami eredetileg ingatlanban feküdt. Emellett a patri­arkális kezelés a birtokokat kevéssé gondozta és alig jövedelmezően tartotta. Ennek megfele­lően azoknak értéke is nagyon alacsonyra volt becsülhető. Mikor azután a hágai ítélet követ­keztében a csehek egyezséget kötöttek az egye­temmel és kifizették .az elszakított területen levő ingatlanokat, természetesen hivatkozhat­tak arra, hogy maga a magyar minisztérium sem becsülte azokat sokra,, úgyhogy ez a körül­belül 21.000 holdat kitevő földbirtok és annak 17 esztendei hozadéka mindössze 2'5 millió pengővel — holdankint körülbelül 120 pengővel — váltatott meg.

Next

/
Oldalképek
Tartalom