Felsőházi napló, 1935. I. kötet • 1935. április 29. - 1936. június 26.

Ülésnapok - 1935-28

530 Az országgyűlés felsőházának 28. ülése 1936. évi június hó 19-én, pénteken. tében. Ez a mezőgazdasági munkásság, amelyet 1918-ban is nagyon nehéz volt elbolondítani, megérdemelte volna a kormányzattól azt, hogy legalább is úgy gondját viselje, mint ahogy gondját viselte a kormányzat az ipari munkásságnak. Nem volna most szükség inségkonyhákra, ha a kormányzat ezt megtette volna, mert méltóztassanak csak megnézni, micsoda szörnyű számok jönnek ki azáltal, hogy mezőgazdaságunk oda volt dobva a világpiaci harcoknak. Az árak leestek, aminek következtében a birtokosok nem tudták azt a napszámbért fizetni a munkásoknak, amit szerettek volna. Itt ugyancsak az Országos Mezőgazdasági Kamara adatait használom fel. Mit látunk ezekből az adatokbóll A gabona, a dohány, a tengeri, a burgonya, a szőlő és cukorrépa megmunkálása, szóval ennek a hat legfontosabb terménynek a termelése 131 millió munkanapot vesz igénybe az országban. 1913-ban a napszámbér átszámítva átlagosan 2 pengő 70 fillér volt, 1923-ban 3 pengő 12 fillérre emelkedett s akkor megindult a zuhanás lefelé, mert 1929-ben 3 pengő 8 fillér, 1930-ban már 2 pengő 68 fillér, 1931-ben 2 pengő 28 fillér, 1932-ben 1 pengő 72 fillér, 1933-ban 1 pengő 38 fillér, 1934-ben 1 pengő 37 fillér, 1935-ben ugyancsak 1 pengő 37 fillér volt a napszámbér. Ezek a számok itt nagyon szomorú valóságot tárnak fel. Mint mondottam, 131 millió napszámot veszek alapul. Ha a mezőgazdaságnál ez a hihetetlen árzuhanás nem következett volna be, akkor a gazdák tudták volna fizetni a napszámosokat, mert hiszen amíg mezőgazdasági jövedelme 1928-ban 2484 millió pengő volt 3 pengő 12 filléres napszám mellett, addig 1930-ban, amikor a mezőgazdasági termelés jövedelme, illetőleg értéke 1196 millió pengőre, tehát nem is a felére esett vissza, még mindig 2 pengő 68 filléres napszámot fizetnek a gazdák és csak akkor esett le a napszámbér hihetetlen mértékben, amikor a gazda nem volt képes fizetni bért, de ekkor az a szerencsétlen nyomorult napszámosember azt mondotta: nem kérem én a munkabér megállapítását, csak méltóztassék valamit adni, hogy tudjak valamit keresni. Ebből látszik, hogy az agrárlakosság igyekezett akkor is nagyobb napszámbért fizetni, amikor esetleg adósságból kellett fizetnie ezeket a napszámbéreket. Mélyen ;t. Felsőház! Elmondtam véleményemet a nagyiparról, ezt fenn is tartom: a nagyiparra szükség van, de nem olyan értelemben, hogy az agrárlakosság a legdrágább nagyipart tartsa el egész Európában. Mi eltartunk egy nagyipart, de az ne igyekezzék annyit keresni rajtunk, hogy lehetetlenné tegye a mezőgazdaság fejlesztését. Statisztikai közleményekből olvastam — nem cáfolták meg —, hogy a magyar nagyipar, míg egyfelől legdrágábban árusítja cikkeit, addig Magyarországnál csak Lengyelországban fizetnek kevesebb bért az ipari munkásoknak. Ha tévedek, ez nem az én tévedésem, hanem azé, aki ezt a cikket írta és azok álljanak érte helyt, akik ezeket nem cáfolták meg. Foglalkoznom kell a mezőgazdaság adóhátralékának kérdésével. Nagyon jól méltóztatnak tudni, hogy akármilyen kedvező eredménnyel dolgozik is a mezőgazdaság, lehetetlenség az ilyen árak és ilyen gazdasági helyzet mellett, azokat a szörnyű adóhátralékokat rendezni. Azt tartom, hogy ma már ezeket az adóhátralékokat rendezni és likvidálni kell. Lehetetlenség az, hogy a mezőgazdaság jövedelmezőségének lecsökkentésekor esetleg a 80 pengős búzaár alapján megállapított adók fennmaradjanak az eredeti öszegben és hogy örök időkre függőségben tartsák az adófizető gazda-polgárt. De méltóztassanak megengedni: kérnem kell azt is, hogy a pénzügyminiszter úr vegye revizió alá álláspontját az egy szobakonyhás lakásokra nézve kilátásba helyezett házadómentesség dolgában. Ö ugyanis azt mondta, — és azóta sem olvastam, hogy megcáfolta volna — hogy ebben az adómentességben az egy szoba-konyhás házak tulajdonosai csak abban az esetben részesülnek, ha kizárólag napszámmunkából élnek. Méltóztassék megengedni: ha kapott is az a szerencsétlen földhöz jattatott egy, vagy két hold földet, mivel különb a helyzete annak a helyzeténél, aki csak napszám-munkára járl Hiszen már a feje felett, összecsapnak a hullámok, olyan hátralékai vannak, amelyeket kifizetni sem tud, sőt ott, ahol a földosztás így megtörtént, még lehetősége sincsen, hogy napszám-munkába járhasson. Azt hiszem, nem lesz a kérés illetéktelen és méltánytalan, ha azt kérem a kormányzat| tói, hogy ezt vegye revizió alá és a falu jó | békéje kedvéért tegye lehetővé, hogy ha már ez a könnyítés meglesz, ez ne csak azokra vonatkozzék, akik kizárólag napszám-munkába járnak és közsegélyben részesülnek, hanem az ilyen egy-két holdhoz juttatott szerencsétlen magyar munkásokra is. Méltóztassék megengedni: amikor ilyen különbséget tesznek a mezőgazdaság és az ipar között, nem tartható fenn sokáig az az állapot, hogy az agrárolló folyton emelkedik; az OMGE jelentése szerint a mezőgazdasági index ma 75, az ipari index pedig 116. A pénzügyminiszter úr beszédében, amikor az agrárpolitikáról beszélt, továbbmenve azt mondotta, hogy foglalkozni kell az értékesítés dolgával. Ez tényleg úgy is van, mert hiszen jól méltóztatnak tudni, hogy milyen helyzet az, amikor a közterheket szinte lehetetlenség elviselni. A termelés másik faktoránál az ipari cikkek árait csak úgy lehet csökkenteni, ha a kormány erőteljes lépésre szánja magát — kezében van a hatalom — a kérdés rendezésére. Van itt egy harmadik lehetőség is, amikor nem is kell nagyobb dolgot csinálni, ez pedig az értékesítés kérdése. Először lelkiismeretlen kereskedők használták ki a gazdák szorult helyzetét és az értékesítésnél illetéktelen hasznot szereztek, azután jöttek az úgynevezett kompenzációs üzletek, ezer és ezer nevet találtak ki, hogyan tudják a mezőgazdaság jövedelmezőségének egy jelentékeny részét — pengő, valutadifferencia, rekompenzációs üzlet, stb. — a gyárak és a nagyipar maguknak megszerezni. És most mi történt? Egy új divat jött. Azt mondják, hogy a gazdák vegyék kezükbe az értékesítést, alakuljanak bizonyos alkalmi szövetkezetekké. Azonban méltóztassanak megengedni, ezekben a gazdaszövetkezetekben a vezetők legtöbbször szintén a maguk egyéni érdekeit nézik az összesség rovására. Ezek az exportkontingensek politikai jutalmul szolgálnak, ezekkel a kontingensekkel jutalmaznak vagy büntetnek aszerint, hogy az illető élharcosi minőségben hogyan válik be, vagy hogy hajlandó-e azt elvállalni. Megint adatokra akarok hivatkozni. A tiszántúli mezőgazdasági kamara közgyűlésén, ahol az országos kamara igazgatója is jelen volt, az egyik kamarai tag, báró Molnár Viktor szóvátette azt a lehetetlenséget, hogy inig a burgonya Szatmár és Szabolcs vármegyékben ezer és ezer vagonszámra rothad, nem