Felsőházi napló, 1935. I. kötet • 1935. április 29. - 1936. június 26.
Ülésnapok - 1935-28
526 Az országgyűlés felsőházának 28. illése 1874 : XXXIV. te. létesült, akkor a haza bölcse, Deák Ferenc így nyilatkozott az ügyvédségről (olvassa): »A magyar ügyvédeknek tiszteletreméltó kara az, amelynek alkotmányunk fennállását elsősorban köszönhetjük, az, amelynek ezért adósai vagyunk.« Ezt az adósságot részben lerótta már a törvényhozás akkor, amikor az ügyvédi rendtartás 52. §-ában az ügyvédi védelem teljes szólásszabadságát törvénybe iktatta. Én azonban azt hiszem, hogy még mindig adós a törvényhozás az ügyvédségnek ezekben a válságos időkben és arra kérem a törvényhozást, ezt az adósságát rója le azáltal, hogy az ügyvédi rendtartásnak ő nagyméltósága által őszre beterjeszteni igért javaslatát, mint a legsürgősebbet vegye elő az őszi országgyűlési ülések alkalmával és ezáltal rója le azt a hálát, amelyet nemcsak megérdemel az ügyvédi kar, hanem amelyre a mai válságos időkben szükség is van. Hacsak _ nem akarjuk, hogy napról-napra megismétlődjenek a hírlapokban folyton olvasható ügyvédi tragédiák és drámák, a törvényhozásnak az ügyvédi rendtartás megalkotásával minden irányban meg kell tennie azt, ami az országnak és az országgyűlésnek nemcsak kötelessége, hanem joga is. Ebben a reményben, hogy felszólalásom egyes pontjai ő nagyméltósága figyelemre fogja méltatni éső, az igazi ügy véd-jogász, átérezve ezt a nehéz, válságos helyzetet, bátran kitart amellett a rendtartási tervezet mellett, amelynek mi a háta mögött fogunk állni, a költségvetési javaslatot elfogadom. (Élénk helyeslés és éljenzés a baloldalon, a szónokot többen üdvözlik.) Elnök: Szólásra következik Vásáry József ő méltósága. Vásáry József: Nagyméltóságú Elnök Ur! Mélyen t. Felsőház! Amikor az egymást követő évek újabb határkövéhez érünk, emberi természetünkből következik, hogy amíg egyfelől megelevenednek előttünk a múlt eseményei, bajai és örömei és elgondolásra késztetnek bennünket, vájjon a legjobban, a leghelyesebben cselekedtünk-e mindent az elmúlt esztendőben, nem lehetett volna-e esetleg elkerülni a megpróbáltatásokat és csapásokat, nem mulasztottunk-e el olyan alkalmat, amellyel élve sorsunkon segíteni lehetett volna, ugyanakkor az aggódás, a kétkedés és a reménykedés felváltva kergetik egymást lelkünkben: vájjon mit hoz •ránk a következő esztendő, megtettünk-e mindent azért, hogy jobb, boldogabb, nyugodtabb és békésebb idők következzenek 1 ? Csodálattal kell látnunk, hogy amíg egyszerű polgári életünkben az elmúlt esztendő és az új év találkozásánál még a könnyelmű emberei;, sőt a bűnös emberek lelkében is jelentkezik ez az aggódás és megindultság, addig nemzeti életünknek ezzel a költségvetési évvel elkövetkező új esztendeje jóformán nyom nélkül suhan el a nemzet felett, jóllehet ma már alig van olyan polgára ennek a nemzetnek, aki ne tudná, hogy munkája eredményének egyre nagyobb részét kell az államnak és egyéb közületnek a fenntartására odaadni. Vájjon mi lehet ennek a közönynek az oka? Nem érdekli az embereket, hogy mi lesz a közös sors, nem érdekli az, hogy verejtékes munkájuk eredményével hogyan gazdálkodnak? Nem törődnek azzal, hogy jobb sorsa lesz-e a nemzetnek, vagy még nagyobb megpróbáltatás fog reánk következni, aszerint, hogy jobban vagy rosszabbul intézik a nemzet ' 1936. évi június hó 19-én, pénteken. sorsát azok, akiknek a kezébe a nemzet sorsának intézése le van téve? Aki az egyszerű emberek között jár, az tudja, 'hogy nagyon is törődnek az emberek azzal, hogy milyen a sorsuk, töprenkednek afelett, hogy milyen megpróbáltatáson kell átmenniök. Ez a közöny mind csak látszat, mert igenis, törődnek az emberek mindezzel, ne méltóztassék azonban elfelejteni, ihogy olyan szerencsétlen helyzet alakult ki az elmúlt időkben ebben az országban, hogy nagyon sok ember nemcsak, hogy vélemnéyt nyilvánítani, hanem talán még gondolkozni is csak úgy mer, ha magában van. Megelőzöm azt a várható ellenvetést és kritikát, amelyet ezek a szavaim felkelthetnek, azzal a kijelentéssel, hogy törhetetlenül hiszek és bízom a nemzet reménykedésében, de nem állok meg a bizakodásnál és a reménynél, hanem nyíltan hirdetem, hogy az a jobb jövő, amely után vágyakozunk, r csak akkor jön el, ha másképpen dolgozunk érte, csak akkor jön el az a jobb jövő, ha mindent elkövetünk azért, hogy a nemzetben rejlő minden erő a legteljesebb mértékben érvényesülhessen, ha úgy rendezzük be nemzeti életünket, hogy itt a lelkiismereti szabadság, az egyenlő elbánás, a törvény előtti maradéknélküli egyenlőség, az osztó igazság, a becsület, a közéleti tisztaság és a nemzet mindenekfelett álló egyetemes érdeke legyen nemcsák szavakban, szónoklatokban, hanem minden cselekedetben ennek a nemzetnek legfőbb irányelve és törvénye. Nem. az tesz nagyobb szolgálatot a nemzet ügyének, aki úgy gondolkodik, hogy csak az ő egyéni érdekét elégítse ki s ha a nemzet nagy tömege nyomorúságban van és elkeseredett is, csak ő, az egyén legyen megelégedve, mert hiszen a maga egyéni érdekeit a köz rovására és a tömeg nyomora meleltt is ki tudja elégíteni és neki ez a fontos. De az sem tesz jó szolgálatot a nemzetnek, aki látja, hogy nem jól mennek a dolgok s együtt szenved a tömeggel, de nincs erkölcsi bátorsága a véleménynyilvánításra. Vagy talán az a helyes felfogás, hogy hunyjunk szemet minden felett, még akkor is, ha nem jól van, mert megalkuvásból azt mondjuk: hátba még rosszabbul is lehet, ha megváltozik a helyzet és nincs remény arra, hogy jobb jövő virrad fel. Nem ezek tesznek a nemzetnek jó szolgálatot, hanem azok — és ezt kell tenni minden becsületes és hazáját igazán szerető magyar embernek ezekben a válságos időkben — akik mindent elkövetnek arra, hogy azoknak az előbb említett, örökéletű, mostanában megcsúfolt erkölcsi igazságoknak az uralma minél hamarabb és minél teljeseb mértékben visszaálljon, mert egyedül csak ezek kénesek a nemzetet mostani nyomorúságából, elaléltságából, kétségbeeséséből megmenteni és jobb jövőnek az útját előkészíteni. Mi sem áll tőlem távolabb, minthogy innen a felsőházból egyetlen olyan szót is szóljak, amely nemzetemnek a legkisebb mértékben is kárára lenne. Ezt a hibát akkor követném el, ha a költségvetési vita alkalmával nemlétező hibákról beszélnék, vagy kisebb hibákról beszélve, olyan nagy jelentőséget tulajdonítanék azoknak, amellyel azok nem bírnak. Ezt eddig sem tettem, ezután sem fogom tenni. Nem tehetem azonban azt sem, hogy hangtalanul elmenjek azok mellett a bajok mellett, amelyekről az ország közvéleménye tudja, hogy azokat el lehetett volna kerülni, mert azoknak a bajoknak, ha már meg is történtek, meg kell
