Felsőházi napló, 1935. I. kötet • 1935. április 29. - 1936. június 26.

Ülésnapok - 1935-25

Az országgyűlés felsőházának 25. ülés ilajdu-kerülethez tartozó községekben és városokban csak 3% az ellátatlanoki száma, ellenben a vármegyéktől elcsatolt községekben 10 százalék az ilyen ellátásra váró. Az 1930. évi statisztikai adatok szerint a Dunántúl népsűrűsége 72, a Duna-balparté 82, a Tisza-jobbparté 79, a Tiszántúlé pedig 81; Ha tekintetbe vesszük a tiszántúli nagy lakatlan szikes területeket, akkor azt mondhatjuk, hogy a Tiszántúl népsűrűsége a legnagyobb és ez a népsűrűség már olyan magas szám, amely megkívánja, hogy komolyan foglalkozzunk vele, mert ilyen nagy munkástömegeket egy tisztán mezőgazdasági állam nem tud eltartani. Közismert gazdasági elv, hogy ha túlnagy az a munkásság, amelyet a mezőgazdaság eltartani nem tud, azt vagy iparosítás, vagy gyarmatosítás útján lehet lecsapolni. Sajnos, nekünk nincsenek gyaramataink, így tehát marad az iparosítás, vagy pedig ezeknek a munkástömegeknek az ország megfelelőbb vidékeire való áttelepítése. Az iparosítás terén az volna a legideálisabb elv, hogy az ipar odajöjjön, ahol a nagy munkástömegek vannak, Sajnos, azonban Tiszántúl ab ovo hiányoznak a feltételek ahhoz, hogy ott ipar keletkezhessek, illetve az ipar fejlődjék. Ez sem volna még baj, mert hiszen vállalkozó munkásaink a Tiszántúlról elmennek, illetve elmennének a városokba, bemennének a gyárakba, de Magyarországon az iparfejlesztés határai is — sajnos — korlátoltak ós így nem sok remény van arra, hogy az ipar felveszi a Tiszántúl feleslegesi munkástömegeit. Éppen ia mondottaknál fogva a telepítési javaslat a Tiszántúlon jóformán egyedül és kizárólag csak a munkástömegekben keltett nagyobb érdeklődést, annál az egyszerű oknál fogva, mert ők azt gondolták, hogy ha a felesleges munkástömegeket át fogják telepíteni más kedvezőbb helyekre, főleg a Dunántúlra, akkor az otthonmaradottak számára — a felesleges munkástömegektől megszabadulva — több munkaalkalom kívánkozik majd és azok emberségesebb helyzetbe jutnak. Sajnos azonban, mind a bizottságban, mind itt felszólaltak beszédében mindenütt az az aggodalom hangzott el, hogy a nagybirtok elaprózásával a Dunántúlon is több munkanélküliség fog keletkezni, így tehát a tiszántúli munkásfeleslegeknek a Dunántúlon való elhelyezése is hiú remény. Pedig a Tiszántúl munkásfeleslegének kérdését okvetlenül meg kell oldanunk, mert hiszen a nyomorgó csongrádi kubikosmunkásqk helyzete — ami már átment a köztudatba —semmivel sem rosszabb, mint a többi vármegyében, akár Békés, akár Hajdú vármegyében élő munkástömegek sorsa. Csak állandóan rendszere; sített,. hosszú időre beállított, produktív jellegű közmunkák létesítésével lehet ezeknek a munkástömegeknek a sorsán segíteni, nem úgy, hogy ínségmunkához mért alacsony ínségbérek mellett dolgoztatjuk őket, hanem úgy, hogy olyan munkabéreket adunk, amelyekből a takarékosabb, az élelmesebb valamit még félre is téve, kellő alkalommal mint bérlő felemelkedhessek legalább is a kisgazdák sorába. Méltóságos Felsőház! A törvényjavaslat a kisbirtokok alakítását egyfelől öröktulajdon, másfelől pedig bérleti rendszer alapján képzeli el. Méltóztassék elhinni, tőkeszegény országban, tőkeszegény telepesekkel egyedül és kizárólag bérleti formában lehet operálni, mert szerintem azt, hogy valaki bérlő lesz-e vagy tulajdo

j nos, egyedül és tisztán az dönti el» hogy meny- 'i 1936. évi május hó 8-án, pénteken. 479 nyi forgótőkéje van. Méltóztassék megengedni, hogy erre egy gyakorlati példát hozzak fel. A háború előtt — vagy ma, a háború után is —, ha egy magyar birtokosnak százezer korona vagyona volt, az rendesen eladósítva magát esetleg 50%-ig, vett egy — mondjuk — 150 holdas birtokot. Ugyanakkor az élelmesebb, fürgébb zsidóság százezer koronával nem birtokot vett, hanem bérletet, 1000—1500 holdat bérelt és nem 150 hold hasznát vette le azzal a 100,000 koronával, hanem 1000—1500 hold hasznát. Nem kellett hozzá más, csak egy kis szerencse és egy emberöltő és beleült abba a birtokba. En — mondom — tiszántúli szempontból vagyok bátor vizsgálni ezeket a dolgokat» és ajánlom is ezeknek az ottani tapasztalatoknak tanulmányozását. Es akik ott, a (mezőgazdasági albizottságokban vagyunk, azt hiszem, mindnyáján megfigyelhettük, hogy a kisember, akinek kevés pénze van, a háború előtti és a háború utáni adósságra való parcellázások szomorú következményeit ismerve, ma a bérleti rendszer és főleg a feles bérleti rendszer felé hajlik. Szerény véleményem szerint a vételár 30%-ának megfizetése mellett 70%-os adóssággal beleengedni a kisembert a birtokvételbe a hatóságnak nemhogy nem volna szabad, hanem jóindulatúan le kellene őt beszélnie erről olyan irányban, hogy csak annyi 'birtokot vegyen, amennyire pénze van» ha pedig nagyobbra van igénye, akkor béreljen. Engem, méltóztassék (megengedni, az sem nyugtat meg, (hogy ennek a telepítésnek t a pénzügyi részét altruista ízű intézetek útján óhajtják lebonyolítani, mert hiszen pénzkérdésben nincs testvér és a közelmúltban az eladósodott gazdalközönség a saját íbőrén tapasztalta azt a szomorú tényt, hogy az altruista intézetek semimivel sem voltak jobbak, mint a többi, (Felkiáltások: Sőt rosszabbak*.) Sok szó esik arról, hogy manapság a nagybirtok népszerűtlen. Méltóztassék elhinni, »ennek egyik oka az, hogy a nagybirtokosok, akár egyházi, akár világi nagybirtokosok, vagy közületek, birtokaikat lehetőleg nagybér

: let formájában adják ki, talán abból a kényelmi okból is, Ihogy egy vagy kevesebb bérlővel kevesebb baj van, mint sokkal. (Gróf Széchenyi Aladár: Azért kell a szövetkezet!) De ez talán magúknak a földbirtokosoknak eszükbe sem jut és igen gyakran — magam tapasztalatából tudom —' talán az alkalmazottaik, illetve a közületi tisztviselők törekszenek a nagybérletbe való kiadásra, hpgy így kevesebb legyen a dolguk. Az elkeserdés nem is annyira a házi kezelésben levő nagybirtokok, mint inkább csak a nagybérletek alakjában jelentkező nagybirtokok ellen nyilvánul és ez bizonyos fokig meg is magyarázható. Ha az a kisgazda, vagy az az egyszerű, jómódú falusi gazda, akit annakidején beugrattak, hogy gyermekeit magasabb gazdasági szakoktatásban részesítse és végül a középosztályhoz tartozó, elhelyezkedni nem tudó diplomás fiatalok, akiknek: egy középbérlethez megfelelő forgótőkéjük van, szakismeretekkel is renidelkezinek,, kedvük is van hozzá, középbérleteikhez jutni •nem tudnak, mert azt látják, hogy az a nagytőke amely kiszorította őket az ipáiból és a kereskedelemből, amely a földet is csak üzletinek tekinti, kiszorítja őket az ősi magyar rögből is: akkor (megérthető ezzel szemlben az ellenszenvük. Sőt ennek a magyar középosztálybeli ifjúságnaík az ellenszenvét a nagybirtokkal, elsősorban a nagybérlet köntösében je75*