Felsőházi napló, 1935. I. kötet • 1935. április 29. - 1936. június 26.

Ülésnapok - 1935-24

Az országgyűlés felsőházának 24- ülése kás. Nem kényszerrel fogják ezt keresztülvinni, de meggyőződésük, hogy mindenki szívesen fog képesített mezőgazdasági munkást alkalmazni, mint nem képesítettet. En ezt nem azért hozom fel, mintha mi ezt utánozhatnánk, hanem, hogy lássuk, hogy mi folyik a világban. De ne is menjünk nyugatra, mélyen t. Felsőház, hanem nézzük csak meg a cseh szomszédunkat és akkor azt fogjuk látni, hogy ott megvalósították ezt a gazdasági tanácsadást és körzeteket alkottak. 280 ilyen körzet működik ma Csehországban. Nálunk a jól bevált téli gazdiaisági iskolák képeznék ennek az talapját. En nagy élvezettel hallottam Prónay ő excelleneiájának felszólalását szintén a gazdasági kérdésben, mert, sajnos, államtitkár korában talán nem volt módja a téli gazdasági tanfolyamokat vagy a téli gazdasági iskolákat fejleszteni. (Prónay György báró: Akkor indultak smeg legjobban!) Most szaporodnak. Annál inkább örülök, hogy & felsőházi tag úr most szintén ezen az állásponton van. Mondom, a téli gazdasági iskolák volnának az alapjai ezeknek a tanfolyamoknak, amely tanfolyamokat én a következő okok miatt decentralizálva kívánnék megoldani. Méltóztassanak megengedni, hogy ezzel a kérdéssel is foglalkozzam, talán ez a leglényegesebb része ennek a szerénytelenül hosszúra nyúlt beszédemnek, (Halljuk! Halljuk!) de engem az élet tanított meg arra, ihogy ezt itt elmondhassam. Mik az adottságok ma? Az egyik adottság az, hogy a mi kisgazdanépünk bizalmatlan, bizalmatlan mindenkivel szemben, aki hozzá jön a faluba. Engedelmet kérek, én megéltem a téli gazdasági tanfolyamokat ugyanabban a községben több éven keresztül, láttam a fejlődést, láttam, hogyan fogadják azokat ma és hogyan fogadták az első esztendőben, megéltem képviselőválasztást is egyet-kettőt, (Derültség. — Felkiáltások: Mint szenvedő alany!) egyszóval, mondhatom, hogy annak a kisgazdaközönségnek teljesen jogosult a bizalmatlansága, mert megszokhatta és nagyapjától is azt tanulta mindig, hogy aki hozzá jön a faluba, az csak visz és r nem hoz. Először itt van tehát a bizalmatlanság, amelylyel kénytelenek vagyunk megküzdeni még akkor is, ha a nép saját érdekében akarunk neki valami jót hozni. Ez az egyik adottság. A anásik adottság a következő. Bizonyos tekintetben hanyagság, de meg a szegénység is a magyarázója annak, hogy az a kisgazda még a szomszéd faluba sem anegy el tanulni. Az évi gazdasági kiállítások alkalmával a legraffináltabbul kieszelt huncutságokat kell kitalálni, hogy az ember a szomszéd falvakból behozza a kisgazdaközönséget. En a tenyészállatvásáron minden esztendőben felírom magamnak azokat a közhasznú grafikonokat, melyeket az Országos Mezőgazdasági Kamiara, azután a szakiskolák és a külkereskedelmi hivatal kiállítanak. Amit helyesnek, okosnak és oktatónak tartok az én népem számára, azt összeírom a nevezett hivatalokban, elkérem, (hazaviszem és így csinálok kiállítást. Es mit látok ezen a téren? Azt, hogy ha egy 40 községes centrumban egy kiállítást csinálok, nem jön be nekem az a gazdanép a faluból, úgyhogy mindenféle lóversenyt, ezt meg azt kell kitalálni, napidíjat adni és szekereken behozni az embereket, hogy publikum legyen. Mi következik tehát ebből? Hogy aki tanítani akar, annak nem valami centrum1936, évi május hó 7-én, csütörtökön. 467 ban kell egy épületet építenie, hanem oda kell neki mennie abba a faluba, ahol tanítani akar, oda kell mennie annak az embernek a portájára, annak az asszonynak a konyhájába és ott kell neki főzésről, kosztolásról, baromfiról és disznóról beszélni. (Ügy van! Ügy van!) Ez a második adottság. A harmadik adottság az, hogy nemcsak országrészenként, hanem vidékenként, állítom, hogy községenként változó az emberek mentalitása, tanulnivágyása. (Ügy van! Ügy van!) Nincs 10 kilométer differencia a két község között és az egyikben hozsannával várják azt a : tanfolyamot, igyekeznek tanulni, a másikban nem. Tudvalevő, hogy egy község határában is különbözők a földek, vidékenként különböző a piac felvevőképessége, különböző az értékesítés, különböző a termelési lehetőség, tehát én ezt minden esztendőben látom és tapasztalom, akkor csak természetes, hogy én minden alkalmat fel fogok használni és minden erőmmel kérni fogom a miniszter úr ő nagyméltóságát arra, hogy ezt a gazdasági szaktanácsadást decentralizáltan oldja meg. S nem elég ezt kamaránként decentralizálni, hanem vármegyéríként kell decentralizálni. Mit tapasztalok én ennél a vármegyei megoldásnál? Azt tapasztalom, hogy ha ebbe bevonom a közigazgatás első tisztviselőjét, ak: cor biztosítva van számomra a közigazgatás jóindulatú támogatása, ami nem megvetendő dolog; másrészt pedig akkor segítségül kapja a miniszter úr ő nagyméltósága az országban, fellelhető 100—120 embernek a munkáját, aki önzetlenül dolgozik, mert ragaszkodik falusi otthonához, falusi népéhez. S az adottságnak még egy legnagyobb tényezőjét talán el is felejtettem eddig megemlíteni: ez az ellenőrzés az előadásokon. Merem állítani* hogy nagyobb nehézségbe fog kerülni ennek a gazdasági tanácsadásnak ellenőrzése és annak a szervezetnek mindig nagyobb gondot fog okozni, hogy ellenőrizze a tanácsadást, mint amilyen gondot okoz majd egyáltalában ennek megszervezése. Mert amíg ezek az előadók nem arkangyalok, hanem emberek lesznek, addig állandó gondot és állandó ellenőrzést fog követelni az, hogy mindig úgy viselkedjenek — ez is lényeges — és úgy .'beszéljenek, ahogy kell. Éppen azért nem lehet' más megoldásra sem gondolni, mint a decentralizált megoldásra. Az élet sokféle lehetőséget fog mutatni, amelyet ezzel a megoldással produkálni lehet. De ha a kormány 200.000 pengőt adna erre a célra, akkor két járást számítva egy előadóra, az egész ország területén egyszerre megindulhatna ez a munka, ami élénkítő hatással volna az összes gazdasági egyesületekre és gazdakörökre. Élénkítő tevékenységet váltana ez ki, mert a gazdatömegeket megmozdítaná, ezekuek a gazdatömegeknek megmozdulása pedig azt hozná magával, hogy mindig több és több, még pedig ma dolgozó, ma birtokban lévő ember fejtene ki jobb munkát. Megindulna az a folyamat, amelyre várunk, s amelynek folytán emelkedhetnék ezeknek az embereknek az életstandardja a jobb munka révén, ezzel pedig megindulna az élénkülő gazdasági folyamat. Meg vagyok arról győződve, mélyen t. Felsőház, hogy ha egyszer a magyar emberben gazdasági téren is felébresztjük a virtuskodást, akkor szűnőben lesz a falusi szegénység. Méltóztassék megengedni, igen t. Felsőház, hogy az előttem elhangzott beszédek egyikére-