Felsőházi napló, 1935. I. kötet • 1935. április 29. - 1936. június 26.

Ülésnapok - 1935-9

Az országgyűlés felsőházának 9. iüése 1935. évi június hó 21-én, pénteken. alkotás ellen vét az, aki felbujtogat. Nekem kötelességem olyan munka-atmoszférát teremteni, amelyben a termelés folyamatossága minden súrlódás nélkül biztosítva legyen. (Helyeslés.) Mert a nemzet egyetemes érdekei ellen vét, aki nem gondoskodik arról, hogy a termelés folytonossága biztosítva legyen. Mi nem vagyunk olyan gazdagok, hogy hetekig tartó sztrájkokkal nyugtalaníthassuk a magyar közvéleményt, r ronthassuk a magyar gazdasági élet lehetőségeit és azokat az energiákat, amelyek rendelkezésre állanak. Csak a minap mondottam egy munkásküldöttségnek, hogyha sztrájkolnak, a magyar miniszterelnöknek nincsen szava hozzájuk; csak ha leállítják a sztrájkot, akkor vehetjük fel velők a tárgyalásokat. Az egész vonalon vannak tehát reformszükségletek, akárhova nézünk is. Itt van például^ a hitelkérdés. Ne a szalonokban és a folyosókon gyakoroljunk kritikát, hanem nézzük meg ezt a kérdést a maga valóságában. Mert az, hogy hébe-hóba felhevül a magyar és akkor a gazdaadósságok kérdésében különös lendülettel tör előre, engem nem elégít ki. Állandóan tessék gazdasági kérdésekkel foglalkozni, állandóan tessék benne élni magában az életben és akkor meg fogja látni minden magyar, aki termeléssel foglalkozik, — és ez elsősorban a mezőgazdaságra vonatkozik — hogy hány tényező determinál valamely problémát. Es akkor nem fogunk könnyelmű kirohanásokat tenni nagy gazdaságpolitikai kérdésekben csak azért, mert momentán valahol szorít a cipő. (Ügy 'van! Ügy van!) Ezekben a gazdasági kérdésekben a kormánynak az az álláspontja, hogy ezen a téren is reformra van szükség. A tőke legyen kiszolgálója és ne szolgatartója a termelésnek. (Általános élénk helyeslés 'és taps.) A termelés azonban legyen reális kalkulációk alapján felépített és ne vabank-termelés, amely azon alapszik, hogy majd két év múlva úgyis fogok a boromból bizonyos összeget kapni, ennyit tehát már most befektethetek; ha pedig majd baj lesz és nekem fizetnem kellene az adósságot, majd kisegít az állam: beteg mentalitás az ilyen. Elvi álláspontunk, amit már lerögzítettem, a képviselőházban is, az, hogy aki adósságot csinál, az fizesse vissza. (Ügy van! Ügy van!) Vannak speciális esetek (Gróf Széchenyi Aladár: De mennyire vannak!) és ez a gazdaadósságok jelenlegi helyzetében áll fenn, amikor az államnak segítenie kell. Azért, hogy a magyar primitívebb mezőgazdaságot ugrásszerűen mechanizáltuk, bizonyos fokig az állam felelős, aminthogy a nemzetközi konjunktúra is talán független volt nemzeti és állami gazdaságpolitikai életünktől. Mi tehát segíteni fogunk, de mindig annak az elvnek szem előtt tartásával, hogy aki tartozik, az fizessen. (Helyeslés.) Mert ha én a szomszéd házára veszek loi pénzt, akkor felborul minden. Amikor takarékossára sürgetem és kérem a magyar publikumot, — mert ez az alapja minden gazdaságpolitikának és termelésnek — akkor nem szabad megtennem azt, hogy az összekuporgatott filléreket viszont másoknak bocsássam rendelkezésére, akik nem ezek szerint az elvek szerint gazdálkodtak. Nagy tévedésben van a legtöbb laikus, amikor azt hiszi, hogçy a bankáron üt egyet, — már a vezérigazgatón, az elnökön és ügyészen, vagy az igazgatóságon — ha a pénzt el akarja tőle venni, mert mindig a betevőn üt és nem a bankáron. (Ügy van! Ügy van!) Legfeljebb azt mondhatná, hogy zár alá veszi az összes bankári fizetéseket és ezúton fog kapni legfeljebb egypár milliót; de semmiesetre sem többszáz milliót, amennyire a nagy magyar gazdasági kérdések elintézésére kell. Ebben a tekintetben is reformra van szükség. Ezzel tehát azt akarom illusztrálni, hogy a »reform« szótól nem szabad megijedni. A lényeg az, hogy olyan reformokat hozzunk, amelyek időszerűek és amelyek a nemzet életét az evolúció jegyében egészen átformálják, kikerülve Scyllát és Charybdist és olyan révbe vigyék a nemzet hajóját, ahol nyugalom van és ahol a fejlődés lehetőségei adva vannak. Mi ezt a reformpolitikát azért nevezzük reneszánsznak, mert organikus ez a reform, az élet minden ágazatára kiterjed, mert építoszellemu és mert hivatva van nem egyeseknek, hanem a tömegeknek segítőkezet nyújtani. És mert nem egyéni célok, egyéni érdekek lebegnek szemünk előtt, hanem egyetemes nemzeti érdekek, a magyar tömegek megerősítése, mert az a nézetünk, hogy Magyarország csak akkor bírja teljesíteni történelmi elhivatottságának megfelelően hivatását, ha a tömegjólét irányában haladunk az egész vonalon. (Helyeslés.) Itt van a különbség közöttünk. Tudom, hogy sokan nem fognak velem egyetérteni. Simontsits ő excellenciája a liberális korszakot méltóztatott dicsőíteni. Én akceptálom, hogy a liberális korszakban Magyarország anyagilag fellendült. Akceptálom, hogy az emberek állati életünk szempontjából^ boldogságban és jólétben éltek. De azt állítom, hogy ez a korszak rombolta le a magyar államot létalapjában (Ügy van! Ügy van! Taps a jobboldalon és a középen.) és azt állapítom meg, hogy az egyént a közösség fölé helyezte és mindazt, amit mi a forradalomkor szenvedtünk, ennek a korszaknak köszönhető. Az a belső kohézió, amelyre egy nemzetnek szüksége van, különösen, ha nagy feladatok előtt áll, nem volt meg, mert társadalmi osztályokra szaggatottan nem élt olyan kifogástalan etikai életet ez a nemzet, amely megütötte volna a mértéket a történelem szempontjából. Mi tehát ezt a kort nem kívánjuk vissza. Mi vissza kívánjuk a szabadságot, a cselekvést, teljes egyéni cselekvését a magyarnak, de mindig a közösség perspektívájából és mindig a közösség szempontjait szem előtt tartó politikai stílusban. Mi egészen új magyar stílust kívánunk, amelyben az egyén annyira szabad, amennyire ezt a nemzeti közösség érdeke megkívánja és amelyben az egyén magát szolgájává minősíti azoknak a közös céloknak érdekében, amelyeket magasabb etikai piedesztálra emelni lehet és érdemes. Mi tehát, amíg élünk, ez ellen a világszemlélet ellen — legalább is annak elvi konstrukciója ellen — harcolni fogunk. Mi magyar életet kívánunk, amelynek minden nagy magyar gondolat szolgálatában áll és^ amelyben az egyéni szabadság csak annyit ér, amennyire ezzel a szabadságával szolgálhatj nemzet egyetemes érdekeit. Ezt meg kellett mondanom, mert tudom, hogy itt ütközik össze a két világ, a liberalizmus világa és az én világom. Szeretném, ha nemcsak egyoldalú, dogmatikus alapon méltóztatnának a liberalizmus hívei megállani, hanem igyekeznének megérteni bennünket is, akik hajlandók vagyunk nagy fegyelmezettséggel mindent feláldozni a nemzet egyeteméért, Nem mondom, hogy a liberalizmus kora