Felsőházi napló, 1935. I. kötet • 1935. április 29. - 1936. június 26.
Ülésnapok - 1935-8
98 Az országgyűlés felsőházának 8. üléi tikai művészet az, hogy belső állami életünket formában tartsuk a külső események számára. A belpolitika a külpolitika kedvéért van, az al; kotmány nem öncél, az állam nem az emberi jogok és szabadságok kifejlesztésére, nem az állampolgárok egyéni jólétének megvalósítására való elsősorban, hanem arra, hogy a belpolitika segítségével olyan erőssé tudja tenni magát, hogy a többi népek és az államok közt fennmaradását biztosíthassa. Ez természetesen nem azt jelenti, hogy az állam a polgárainak érdekeit ne gondozza, megfelelő szellemi és gazdasági helyzetet ne igyekezzék nekik teremteni, ellenkezőleg a polgárokról való gondoskodás eminens érdeke az államnak, mert csak így tudja saját erejét növelni és ezt az erőt a többi államokkal való érintkezésben hatékonnyá tenni. Mélyen t. Felsőház! Amikor a költségvetéshez hozzászólok, abból a szempontból indulok ki, hogy vájjon a kormány programmjában és működésében meg van-e a garancia arra, hogy azokat a kormányzati, azokat az állampolitikai elveket, amelyeket én helyesnek tartok és amelyeket kifejtettem, megvalósítja-e és mert ezt fennforogni látom, azért bízom a kormányban s azért fogadom el a költségvetési törvényjavaslatot. Mélyen t. Felsőház! A nemzet belső megszervezését említettem az előbb. A nemzet belső megszervezéséhez hozzátartozik nézetem szerint a jogbiztonság létesítése is. Ez rendkívül fontos állami feladat, különösen a mi korszakunkban, amikor az emberek a civilizáció folytán egymással sűrű összeköttetésben és összeütközésben vannak, amikor tehát valóságos életszükségletük a jog. A jogbiztonság létesítésénél is ugyanazokból az elvekből kell nézetem szerint kiindulni, amelyeket az előbb bátor voltam fejtegetni, nevezetesen itt is az igazságügyi politikának, a kormány intézkedéseinek meg kell felelniök a korszellemnek. Itt megint a nagy német történetfilozófusra, Spenglerre hivatkozom, aki azt tanítja, hogy a mi korszakunknak, sőt egész kultúránknak is egyik legnagyobb vezető eszméje a gondoskodás. Ezt látjuk, ellentétben az antik kultúrával az emberi tevékenység minden terén. Pl. a folyók szabályozása, az erdősítések, az állat- és terménynemesítések, a vetőmagellátás, a talajjavítás, azután más téren a gyermekvédelem, a gyógyintézetek és az egészségügyi intézkedések. Ennek a védelemnek kell megnyilvánulnia r nézetem szerint a jogszolgáltatás terén is és éppen ezért a jogszolgáltatás terén a súlypontot nem a jogsértések megtorlására, tehát a perre és bírói ítéletre kell helyezni, hanem előbb-utóbb és hova-tovább az úgynevezett előzetes védelemre. Ami az egészségügy terén a járványok, a tüdővész és fertőzőbetegségek elleni küzdelem, továbbá a himlőoltás, a csatornázás, a vízellátás, szóval az egészségügyi profilaxis, ugyanaz a jogélet terén az előzetes jogvédelem. Az az előzetes jogvédelem pedig abban áll, hogy az állampolgárok jogviszonyai, szerződései és jogi cselekményei úgy rögzíttetnek le, úgy fixíroztatnak, hogy minél kevesebb ok legyen perelni és minél kevésbé legyen érdemes perelni. Amint tehát az egészségügyi téren a közegészségügyi megelőzés a fontos, azonképpen a jogi élet terén is sokkal fotosabb az előzetes jogvédelem, mint az utólagos megtorlás, vagyis a per. Az előzetes jogvédelemnek pedig legbiztosabb és leghatékonyabb eszköze az okiratkényszer. A helyes igazságügyi politika 1935. évi június hó 19-én } szerdán. tehát az, hogy a magánjogi ügyletek létesítése okirati formákhoz köttessék és minél kevesebb tér engedtessék az úgynevezett alakszabadságnak, mint ahogy ez például a francia törvényben is szabályozva van, ahol mindenféle jogügylet, amelynek értéke a 150 frank értékét meghaladja, okiratba kell, hogy foglalva legyen s az okirattal szemben és az okiraton kívül bizonyítás megengedve nincs. Amint az előzőkben bátor voltam kifejteni, nekem az a meggyőződésem, hogy a liberalizmus a politika terén és a gazdasági élet terén lejárt, szerintem tehát ugyanennek a folyamatnak kell érvényesülnie a jogélet terén is. Itt is vége kell hogy legyen a liberalizmusnak és itt is éppen úgy, mint amazokon a tereken, fegyelemre van szükség. Szerintem tehát a jogügyleteknek minél nagyobb terére kell kiterjeszteni az okirati formát és pontosan meg kell határozni azt, hogy ki és milyen okiratok felvételére jogosult. Ki kell mondani, hogy minden okirat szerkesztője köteles az általa készített okiraton nevét és állását feltüntetni s> az olyan okirat, amelyet nem arra jogosított egyén vett fel, nem érvényes. Éppen így lehet a legjobban küzdeni a zugirászat ellen is, mert ha a zugirász által készített ^okirat érvénytelen, akkor senki sem fog zugirászhoz fordulni, ha pedig a zugirász mégis elkövet zugirászati cselekményeket, akkor ezért nem csekély büntetéssel kell sújtani, mint zugirászt, hanem mint csalót kell megbüntetni. Az a kérdés merül fel már most, hogy kik legyenek feljogosítva az okiratok készítésére és ezzel már el is jutottunk a magyar jogélet egy régi betegségéhez, a községi és körjegyzők magánjogi munkálkodásához. Én nem akarok erről a dologról nagyon hosszasan beszélni, de mégis kötelességem néhány megjegyzést tenni erre nézve. Az én gondolatmenetem az, hogy a községi és körjegyzők közhatalmat gyakorló közhivatalnokok. Ehhez nem fér kétség, ebbeli minőségüket megállapítja az 1886:XXII. te. VI. fejezete. Az pedig, hogy közhivatalnoki állással általában véve összeférhetetlen a magánfelek érdekeinek és igényeinek ellenérték fejében való gondozása, azt hiszem, a jogállam eszméjéből következik és ezt bővebben bizonyítani nem szükséges. Nem kell bizonyítani, hogy milyen immorális és milyen tekintélyromboló dolog az, ha a közalkalmazásban és közjaA^adalmazásban álló hivatalnok magánmegbízásokat végez s ezért díjat követel és kap olyan emberek ügyeiben, akik felett ő közhatalmat gyakorol. Az a finom disztinkciókhoz nem értő, egyszerű falusi ember, aki az ő magánjogi írásainak elkészítéséért a jegyző úrnak fizet, nagyon könnyen jut arra a gondolatra, hogy ugyanennek fizetni lehet közigazgatási tevékenységéért is, például az adócsökkentésért. De közel fekszik annak a feltevése is, hogy az a jegyző, aki valamely községi lakosnak egy jó »kiadós« okiratot szerkesztett, sokkal enyhébben fog eljárni azzal szemben akkor, amikor vele a közigazgatási hatalmát kell éreztetni, vagy pedig, hogy őt már a közigazgatási hatalom gyakorlatában előre ilyen szempontok befolyásolják. Éppen ezért sehol a világon, még a Magyarországtól elszakított területeken sincs megengedve a községi jegyzőknek pénzért saját területükön, saját imperiumuk alá tartozó egyének részére magánjogi munkálatok szerkesztése. (Szeberényi Lajos Zsigmond: Nem áll!) Egyesegyedül az egész világon CsonkaMagyarországon lehetséges csak ez. (Ellenmondások a középen.)
