Felsőházi napló, 1931. III. kötet • 1933. december 13. - 1935. március 8.

Ülésnapok - 1931-62

340 Az M'száaamdé.x felsőházának 62. ülése 193A. évi június hó 15-én, pénteken. dezkedtek be ezen gépek gyártására. De nagy különbséget mint fogyasztó itt nem találok. Ami a saját termeivényeink árát illeti* ezen a téren természetszerűleg, mivel versenyben vagyok, állandóan tudom, hogy a külföldiek mennyiért adják el áruikat. Állandó kutatás tárgyává tettem azt is, hogy a külföldi államok detail-üzleteiben és nálunk a fogyasztó mennyiért vásárolja az iparcikkeket, és konstatálható az, hogy egy-két nagyiparral rendelkező nyugati államtól — mint például Svájctól és Franciaországtól — eltekintve, nagyban és egészben a mi fogyasztóinkat nem szolgálják ki drágábban a kereskedésekben, mint bárhol másutt a világon. Érdekes, hogy Angliában a. fogyasztó a cikkekért valamivel drágább árat fizet, mint itt nálunk, míg tőlünk keletre, a Balkánon természetesen lényegesen drágább az áru. Természetesen fontos problémája ennek az, hogy mindig ugyanazok a cikkek képezzék objektív kritika alapját. Gyakran előfordult már, hogy panaszkodtak a vásárlók, hogy nálunk a valódi selyemáru ára drágább, mint, mondjuk, Bécsben. Utánajártunk és pontos kutatások után megállapítottuk, hogy a vevő valódi selyemért akarta ugyanazt az összeget fizetni, mint amelyet Bécsben müselyemért fizetett. Abban a pillanatban, amikor különböző cikkeket hasonlítanak össze, árdifferenciára nem szabad következtetni, hogy tehát valami drágább volna nálunk, mint odaát. Nem állítom, hogy ezzel a speciális iparcikkeknek árösszehasonlításával az agrárolló problémáját elintéztem volna, de bátorkodtam jayilágítani a kérdésre, mégpedig gyakorlati módon, bizonyítva azt, hogy milyen szomorú, kérlelhetetlen törvény következménye az, hogy a magyar mezőgazda nem kap többet árujáért, mint más exportra dolgozó ország mezőgazdája és éppen így az iparcikkek árában is nemzetközi Íratlan törvények érvényesülnek. Rávilágítottam arra, hogy egyes iparcikkeket a magyar fogyasztó nem vásárol drágábban, mint a külföldi, és ennek oka az, hogy Magyarországon az említett cikkek gyártására régi és fejlett ipar van, gazdag tapasztalatokkal, olyan ipar, amely régesrégen összeforrott ezzel az országgal, amelyet üvegházinak nem lehet nevezni, nagy belső versennyel, és erre helyezem a fősúlyt, mert ez egyértelmű a hazai ipar további fejlesztésévelEnnek azután az lesz a következménye, hogy a munkások alkalmaztatása által a mezőgazdaság egy új fogyasztóközönséget fog nyerni, de az is lesz a következménye, hogy az ipar fejlesztése által, amennyiben egyik vagy másik iparban lenne még egy bizonyos relatív drágulás vagy drágaság, a kereslet és kínálat törvényeinek kiegyenlítése révén az árak szintén vissza fognak menni. De még egy szempontból van szükségünk — és erre különösen felhívom a mélyen t. Felsőház figyelmét — iparunk továbbfejlesztésére. Ez az ifjúság kérdése. Magyarország nem akarja egyetemeit beszüntetni, Aíagyarország egyetemei és műegyeteme ezrével ontják minden évben a fiatalságot az életbe. Ezeknek elhelyezése erkölcsi kötelességünk, márpedig az elhelyezésnek azt a módját, amely eddig történt, hogy tudniillik mint munkásokat alkalmaztak diplomás fiatalembereket, a jövőben nem tartom keresztülvihető nek, és pedig úgy a gyárosok, mint főleg a diplomás, tehát a művelt fiatalság szempontjából. (Helyeslés.) Most engedjék meg, hogy néhány szóval a vámkérdésről beszéljek. Konstatáltatott, — és ezeket a számításokat állandóan látjuk, — hogy Magyarországon alig van már iparág, amely a vámokat teljes mértékben ki tudná hasz nálni. A legtöbb iparág olyan nagy belföldi versennyel küzd, hogy a vámvédelmet vagy egyáltalában nem, vagy csak részben tudja kihasználni. Természetesen megmaradna a vámvédelemnek úgynevezett biztosító hatása, tudniillik, hogy a vámvédelem következtében a belföldi fogyasztás a belföldi termelés számára biztosíttatik. Csakhogy ebben a körben talán felesleges megjegyeznem azt, ï.ogy a legújabban kötött és még tárgyalás alatt álló kereskedelmi szerződések ezen piacbiztosíté korlátokat is a legnagyobb mértékben áttörik. Ezek ma már a külföldnek úgyszólván, majdnem azt merném mondani, garantált ipari kontingenseket nyújtanak. Ha nincs is benn az osztrák szerződésben, hogy garantálva van az a kvantum, abban a pillanatban, amikor az 1 ; 1,2 arány van megállapítva, és konstatálják az osztrákok, hogy helyette — Isten ments — Magyarország 1.7 arányban szállított oda, abban a percben összeomlik minden és jönni fognak maguk a kormánynak bölcs tagjai és követelni fogják, hogy vegyünk át bizonyos kvantumokat. Ne méltóztassék azonban azt hinni, hogy a külföldi ipar, amely nagyon ügyes propagandát fejt ki, jótékony szellemtől lenne áthatva, hogy egyetlen ambíciója lenne Magyarországot olcsó és jó árukkal kiszolgálni. Ez az ambíciója csak addig fog tartani, amíg érzi, hogy ebben az országban erős versenytársa van, (Úgy van! Ügy van! balfelöl.) egy erős versenytárssal kell megküzdenie, amelynek árait dömpingárukkal akarja leszorítani. Ha ez a versenytárs itt megszűnt, ha ez a versenytárs itt ebben az országban nem létezik, akkor ez a jótékony szellem meg fog szűnni {Ügy van! Úgy van! half elől.) és ahogyan azt éppen a keleti államok példája igazolja, lassan, de biztosan emelkedni fognak a külföldi cikkek árai. Az iparnak biztosított vámvédelemről — ezt engedjék megjegyeznem — a legkülönbözőbb és a legfantasztikusabb számok vannak forgalomban. Ezek a számítások valósággal a tévedések egész sorozatán épülnek fel. így nevezetesen az ipari termelésnél az 1932-ben kimutatott 1800 millió pengős bruttó-termelésből indulnak ki. Ezt nem lehet a vámvédelem alapjául elfogadni, mert a bruttó-termelésben bizonyos segédanyagok, félgyártmányok, üzemi anyagok, szén, olaj stb. nem kétszeresen, hanem háromszorosan, négyszeresen, sokszorosan fordulnak elő, ennek következtében ezek értekét — ahogyan azt Imrédy pénzügyminiszter úr a londoni konferencia alkalmával készített memorandumban pontosan kifejtette — az 1800 millió pengőt reprezentáló bruttó-értékből le kell vonni és akkor 1932-re össze-vissza 840, egészen pontosan 841 millió pengő netto érték marad. Ez képezheti az összehasonlítás bázisát. Éppen így van a mezőgazdaságnál. Mert ha a mezőgazdaság az állattenyésztés értékét fogja kiszámítani, akkor nem számíthatja külön azoknak a termel vény éknek, magoknak — nem tudom, minek nevezzem — árát, amelyek szükségesek voltak annak az állatállománynak felneveléséhez. Ezeket külön felszámítani nem lehet. Éppen így van a mi iparunkban is. A kész pamutszövetek árához nem lehet hozzáadni egyszer a fonal árát, amelyet a fonó,