Felsőházi napló, 1931. III. kötet • 1933. december 13. - 1935. március 8.
Ülésnapok - 1931-62
Az országgyűlés felsőházának 62. ülé hogy 650.000 katonakötelest vesztettünk el, nemzeti munkaerejükről nem is beszélve. Korrektívumra van szükség annyiban, hogy a viszszavándorlás ugyanezen idő alatt 200.000 embert tett ki és ha 650.000 emberből levonjuk -a 200.000-re eső 65%-ot, végeredményben 520.000 ember marad, de ez még mindig éppen elegendő és ez a példa önmagáért beszél. A liberalizmusnak mint politikai rendszernek gazdasági berendezkedési formája a korlátozás nélküli kapitalizmus volt, & szabad verseny, a kereslet és kínálat önszabályozása jegyében. A korlátozás nélküli, kapitalizmus hőskorában és virágkorában az emberiség számára nagyot és hatalmasat alkotott. Mindig újabb és újabb területeket, újabb és újabb természetű kincseket aknázott ki a termelés céljaira, megteremtette hozzá az emberiség igényeit és szükségletérzését és azokat termelésével kielégítette. A kapitalizmus hozta sorra a technika találmányait^, megalkotta és megteremtette a gépet, a gőzhajózást, a vasutat, az automobilizmust, a távírót, a repülőgépet stb. és megteremtette hozzá az emberiség igényeit. A korszak vége felé megtorpanás következik és ennek első előjeleit már a háború előtti utolsó r években is konstatálni lehetett. A háború után politikai, autarchikus okok, óriási fogyasztó területek kikapcsolódása és az emberiség elszegényedése, felvevőképességének csökkenése olyan szegénységet teremtett, 'hogy a kapitalizmus kénytelen alkalmazkodni a helyzethez és csökkenti termelését. A kapitalizmus racionalizálni kezd, vagyis takarékoskodik a munkán. A szabadverseny elve a praxisban tulajdonképpen megszűnik, mert megszületik a tröszt és a kartell, ez a tény pedig a szabadversenynek és a szabad termelésnek önmagában véve ellentmond. A túldimenzionált és túlinvesztált kapitalizmus az új, adott helyzetben kénytelen csökkenteni termelését, de miután bevételeit legalább annyira, amennyire lehet, tartani akarja, kevesebb termelés mellett magasabb árakkal dolgozik. Tehát a tendencia: új r szükségletek megteremtése helyett racionalizálás, a szabadverseny és szabadtermelés helyett kartell és tröszt, az árak tartása a kereslet és kinélat törvényei helyett, r legutóbb pedig — mint ahogyan ezt Amerikában láthatjuk — az állatoknak, terményeknek és termékeknek nagyban való megsemmisítése, hogy az árak tarthatók legyenek. Ilyen körülmények között igazán nem lehet tazt állítani, hogy a kormányok — és pedig mindenütt egyformán — a imaguk jókedvében nyúltak bele a magángazdasági élet területébe. A korlátozott kapitalizmusra, illetve az irányított gazdálkodásra való áttérést nem elhatározások, hanem maga az élet vezeti és külön törvényekre nincs is szükség. A gazdasági liberalizmus védelmezői azt szokták mondani, hogy semmiféle felsőbb és állami beavatkozásra nincs szükség a magángazdasági élet területére irányulólag, mert a gazdasági élet önmagát szabályozza, a túldimenzionált és túl invesztált vállalkozások úgyis elpusztulnak. Ez a megállapítás kétségtelenül igaz. De mi jár együtt ezzel a megállapítással? A kartellekbe bürokratizált kapitalizmus egyes vállalkozásai olyan hatalmas dimenziókra tettek szert, hogy azoknak prosperitása vagy bukása többé már nem magánügy, nem az illető vállalatnak vagy termelési ágnak a magánügye, hanem közügy, mert baj ?e 1934-. évi június hó 15-én, pénteken. 331 esetén az államhatalomnak, akár tetszik, akár nem, közérdekből és még nagy áldozatok meghozatala árán is közbe kell lépnie. Itt tehát mindjárt az első példáját látjuk annak, hogy ma korlátlan kapitalizmusról beszélni nem lehet. A múltban elég példáját láttuk annak, hogy mely országokban milyen mértékben kellett az államhatalomnak közpénzekből magánvállalkozások segítségérc sietnie, hogy a még nagyobb mértékű katasztrofális helyzet előállását megakadályozza. De ettől a momentumtól eltekintve, a gazdásági életnek a gépezete ma annyira komplikált, az egyes részeknek egymásra való hatása annyira szerves és feltétlen, a termelésnek és fogyasztásnak az érdekei egymással annyira ütközhetnek, hogy itt szükség van kiegyenlítő beavatkozásra és ez a kiegyenlítő beavatkozás csak az M]];ITÏI részéről jöhet. Ha nem is beszélek arról, hogy milyen a valutáris helyzetünk, és nemcsak a mienk, hanem sok más államé is, az is kétségtelen, hogy jelenleg és a jövőben, valószínűleg még hosszú ideig exportot pl. külpolitikai háttér nélkül, komoly formákban és dimenziókban csinálni nem lehet. Az állami beavatkozásnak tehát itt is tere és helye van, sőt egyenest követelmény, hogy ezekbe a kérdésekbe az állam beavatkozzék. A helyzet tehát az, hogy már is benn vagyunk, ha nem is a tervgazdálkodás, de mindenesetre az irányított gazdálkodás korszakában. Benn vagyunk annyira, hogy —véleményem szerint — ha az államhatalom most, máról holnapra megszüntetné beavatkozását a magángazdasági élet területére, azonnal gazdasági katasztrófa állna elő. Erre azt lehetne mondani, hogy mindez átmeneti állapot, a háború következménye és ha Európa újra rendbe jön, megint ott leszünk, ahol voltunk. En ebben, sajnos, hinni nem tudok. Az autarch i a gondolata túl soká érvényesül, agrárállamok iparosodnak, iparosállamok agrárizálódnak és visszacsinálni az elért fejlődési fokot igen nehezen lesz lehetséges- Külföldre csere-kereskedést folytatunk és végeredményben az országok még a pénzbeli adósságokat is nagyrészt áruval fizetik. De ezektől a gazdasági momentumoktól egészen eltekintve, a világot végeredményben nemcsak és kizárólag gazdasági eszmék kormányozzák, ma sokkal kevésbbé kormányozzák, mint kormányozták annakidején a háború előtt. Az em'beriség, a népek nagy része ,a, népies nemzeti gondolatot írta zászlajára és ideáljaiért hajlandó a materiális gondolat rovására árat is fizetni. Meggyőződésem, hogy a korlátozatlan individualizmusnak a korszaka, a nagy^ »E«-vel írt »En« korszaka lejárt és a »Mi« jegyében következő, az eddiginél kollektívebb jellegű korszak hajnalánál állunk, ahol a közérdek jobban fog dominálni, mint a múltban és háttérbe szorul a túlzó magánérdek. Kétségtelen az is, hogy ennek a gondolatnak eredete a világháború lövészárkainak mélyén született meg, ott lépett először háttérbe az Én« gondolata és került előtérbe a »Mi«. • Mindezek után önmagamhoz azt a, kérdést intézem, hogy mi a jövő, mi a teendő a jövőben? En a jövőt a következő elvek kialakulásában látom: domináló nemzeti eszme, tekintélyállam, domináló közérdek, igen erős szociális politika, korlátozott kapitalizmus és irányított gazdálkodás. 51*
