Felsőházi napló, 1931. III. kötet • 1933. december 13. - 1935. március 8.

Ülésnapok - 1931-49

Az országgyűlés felsőházának h9. ülése 1933. évi december hó 14-én, csütörtökön, 19 állapítania, hogy a rendelet elsődleges célja mégis c&ak a gazdák érdekeinek oltalma és megsegítése. Fokozott mértékben áll ez előttünk, ha tudjuk, hogy ebben a megsegítésben elsőrenden a vidéki kis pénzintézetek vannak érdekelve, amelyeknek adósai igen nagy százalékban mezőgazdák, amely vidéki kis pénzintézetek tisztviselői kara nagyobbrészt a gazdatársadalomból kerül ki, betétesei is nagyrészt onnan kerülnek ki; amikor tehát ezeket a kis pénzintézeteket megsegítettük, voltaképpen közvetve a gazdákat is megsegítettük. Az a beállítás tehát, hogy ez bank védelmi rendelet, az én felfogásom szerint nem objektív. Amint a földmívelésügyi miniszter úr a Képviselőházban kiemelte, az adósságrendezést nem lehet a tőke -romlásán keresztül megcsinálni. Hogy a hitelszervezetek bizonyos reorganizációja szükséges, erre a figyelmet a pénzügyminiszter úr hívta fel akkor, amikor rámutatott arra, hogy igenis, a hitelszervek, a bankok számának erős csökkentését — a maga részéről egyharmaddal való csökkentését — látja szükségesnek. Ugyancsak rámutatott arra is, hogy a rezsiköltségek igen jelentősen, 20—25%-kai igenis csökkenthetők. Ami előttem a legnagyobb érdeme ennek a javaslatnak, az az, hogy rálépett az úgynevezett devalorizáció gondolatának útjára, mert ez a rendelet részint kifejezetten kodifikálja, részint pedig ott áll az egyes rendelkezések mögött, mint mögöttes gondolat a devalorizáció gondolata. Nevezetesen kodifikálja a devalorizációt a törpebirtokokra vonatkozólag a 27. § 1. és 2. bekezdése, amikor azt mondja, hogy a kataszteri tiszta jövedelem harmincszorosát meghaladó jelzálogos teher fele a tőketörlesztési alapból kifizetendő és ha ezután marad még, akkor a kataszteri tiszta jövedelem negyvenszeresét meghaladó jelzálogos terhet, mint könyvadósságot, az állam átvállalja. Az alapgondolat tudniillik az, hogy a törpebirtoknak ne maradjon negyvenszeresen túl adóssága. Mélyen t. Felsőház! Kétségtelen előttem, hogy ez devalorizáció ugyan, de csak az adós relációjában és nem devalorizáció egyszersmind a hitelező relációjában. Tudniillik, ha devalorizáció volna a hitelezők relációjában is, ez a hitelezőknek és ezzel a hitelszervezeteknek tön'kretételét jelentené. Ami kifizettetik vagy leíratik a tartozásból, azzal az adós tartozása csökken és csökken anélkül, hogy az állam, amely a tartozás bizonyos hányadát készpénzzel fizeti vagy mint pénzadósságot átvállalja, a hitelező helyébe odalépne. Mert, ha a hitelező helyébe valamilyen cessio necessaria ex lege formájában odalépne az állam, ez ismét azt jelentené, hogy az adóson nem segítettünk semmit. Vagyis ez csakugyan devalorizáció, de devalorizáció csupán az adós relációjában és nem devalorizáció egyszersmind a hitelező relációjában. Különben ez a gondolat annyira nem új, hogy már a régi görögök Solon idejében ezt a gondolatot valósították meg, megvalósították a régi rómaiak is a Leges Liciniae Sextiae által, tudniillik azt a gondolatot, amely ma úgy hangzik, hogyha egyszer a gazdasági viszonyokban olyan szörnyű eltolódás történik, mint amilyen történt manapság, akkor nincs más mód, mint az adósságterheket elosztani az öszszes foglalkozási ágakra és elosztani több generációra, mert valójában ez történik azzal, ha az állam a terhek egyrészét átveszi. Hozzáteszem mindjárt, hogy vannak rendelkezések, amelyekben nincs bent a devalorizáció mint kodifikált valóság, amely a most idézett paragrafusokban mint kodifikált valósásr is bent van, vannak azonban paragrafusok, amelyekben azt látom, hogy ott van mögöttük a devalorizáció gondolata, mint kodifikácionális gondolat. Ez van például a 6. § rendelkezései mögött Nevezetesen ez a szakasz azt mondja, hogyha valaki^ a kataszteri tiszta jövedelem negyvenszeresén túl el van adósodva, akkor annyi kamatot tartozik csupán fizetni, amennyi kamat eme bizonyos negyvenszeres összegnek feel meg, az ezen felüli összegután kamatot fizetni nem tartozik. Amint a pénzügyminiszter úr a Képviselőházban mondotta, ilyenkor az adós à conto fizet. Ebben benne van az, hogy tehát a negyvenszeresen felüli összeg törölve nincs. Kérdés, hogy ez civilis obligatio-e? Megítélésem szerint nem az, de több, mint naturális obligáció. Nevezetesen ama bizonyos szimbolikus 10 fülérek, amelyek fizetendők a negyvenszeresen felüli összeg után, mutatják, hogy ez a negyvenszeresen felüli összeg most törölve nincs. De hogy a devalorizáció, mint mögöttes gondolat, mégis csak ott van a 6. § mögött, ez kiderül abból, hogy a 17. § azt foglalja magában, hogy amennyiben magánajánlat tétetik, amely azt mondja, hogy megveszem a földet, a kataszteri tiszta jövedelem negyvenszeres öszszegéig, ez az ajánlat elfogadandó és pedig elfogadandó az árverési, végrehajtási vétel hatályával, tehát úgy, hogy a negyvenszeresen felüli terhek töröltetnek Hogy ez nem azt jelenti, hogy az obligáció a negyvenszeres összegen felül megszűnt, az egészen kétségtelen. Nevezetesen az adós, mint úgynevezett személyes adós az obligóbau bennmarad. Ezért vagyok bátor mondani, hogy abban a bizonyos 6. §-ban nincs ott a devalorizáció, mint kodifikált valóság, de ott van, mint mögöttes gondolat, amelynek valósággá változtatása a további feladatok közé tartozik, nevezetesen arra az időre maradt az én megítélésem szerint, amely időben erre is meg fogjuk találhatni a fedezetet. Ugyanis egészen kétségtelen, mélyen t. Felsőház, hogy adósságrendezés csak kétféle úton lehet. Az egyik a devalorizáció, a másik a fedezeti alap emelése. Minthogy a másik mód hatalmunkon kívül esik, illetőleg csak inflációval volna lehetséges, amitől pediglen az Isten óvjon meg bennünket, nem volt más mód és tette igen helyesen a rendelet, mint reá térni erre a (bizonyos devalorizáeiós gondolatra Ezt a dévaiorizációs gondolatot fogja szolgálni a ikénys'zeregyességek intézménye, amelynek szintén nyomon kell követnie ezt a rendeletet, hogy ez a maga célját betölthesse. Ez a kényszeregyességi eljárás a devalorizációnak egyik jelensége. Bizonyos, hogy ez maga után fogja vonni telekkönyvi intézményünknek igen gyökeres átalakulását- Azonban a jog, tehát a magánjog is nem azért van, hogy változhatatlan dogmák érintetlenségében gyönyörködjünk, hanem azért van, hogy az emberi életszükségleteket az ő kiel égi tettségükben biztosítsa. A két nagy magánjogi lángelme, Windscheid és Jhering azon vitatkoztak csupán, hogy vájjon a jog érdekvédelem-e, vagy pedig akaratvédelem. De hogy védelme az emberi élet jelenségeknek és pedig a mindenkori emberi életjelen&égeknek biztosítására szolgáló eszköz, tehát nem dogmáknak vagy logikai láncolatoknak a maguk változhatatlanságában 3*