Felsőházi napló, 1931. II. kötet • 1932. október 13. - 1933. július 13.

Ülésnapok - 1931-28

84 Az országgyűlés felsőházának 28. ülé követeli ennek a javaslatnak törvénnyé váltait, hogy a mi közéletünk romlott, az vét a nemzet ellen, vét a nemzet feltámadása törekvései ellen, mert nekünk éppen az a legnagyobb erősségünk, hogy hár elvesztettünk sok mindenit, elvesztettük területeink nagy részét, elvesztettünk anyagiakban mérhetetlent,^ de egy van, amit megőriztünk, megőriztük etikád épségünket, etikai fölényünket és ha más nem, ez lesz feltámadásunk legbiztosabb fundamentuma. (Ügy van! Ügy van!) Ezérft nem tudnék egyetérteni azokkal, akik az összeférhetetlenségi törvényt abból a szempontból követelak, hogy a mi közéletünk romlott és ezt, sajnos, sokszor pártpolitikai szempontokra is kihasználják. (Taps.) Mindez nyilván nem azit teszi, — hiszen az eddigiékben is benne van, hogy nemi azt teszi — mintha én nem tartanám ennek a javaslatnak törvénnyé váltát szükségesnek. Ellenkezőleg, ismétlem, hogy erre igenis nagy szükség van ós mi köszönettel tartozunk Zsitvay volt igazságügyminiszlter úrnak, aki ezt a javaslatot igazán nagy munkával {Ügy van! Ügy van! — Gróf Széchenyi Aladár: Tudással!) és nagy jogászi tudással összeállította — mert ez a törvényjavaslat nagy egészében az ő személyes dolgozata — és a Képviselőház elé terjesztetne. Köszönettel tartozunk a jelenlegi igazságügymániszter úrnak is, akii a legelső' alkalmat megragadta arra, hogy ezt a javaslatot további parlamenti tárgyalás alá vegye. Ez a javaslat nagy megnyugvást fog kelteni a lelkekben, ha egyszer törvénnyé válik. Azt mondom azonban, hogy ha már ez megtörtént; a kormánynak sürgősen meg kell tennie azokat az intézkedéseket, amelyek a gazdasági élet szanálásához szükségesek: a kamatláb ligen jelentős mérséklését és a tőketartozásoknak Bethlen István gondolata szerint való devalorizáoióját, mert a gazdasági élet talpraállítása nélkül ennek a törvényjavaslatnak sem lesz az a sikere, amelyet tőle mindannyian méltán várunk. A törvényjavaslat szándékosan bizonyos szigorra törekedett az előbbi törvénnyel szemben. Bátor vagyok azonban kiemelni, hogy ügyelnünk kell arra, hogy a szigor alkalmazásában ne menjünk túlzásba, tudniillik nehogy odajussunk, hogy kimaradjanak a törvényhozásból igen értékes gazdasági elemek, (ügy van!) Nem szabad odajutnunk, hogy légüres tér álljon elő a nemzet és parlamentje között; nem szabad odajutnunk, hogy a parlament a munkanélküliek, vagy éppen a politikából élőknek legyen a parlamentje, mert ez igen szomorú eredményekhez vezethet. A parlamentnek a munkások és munkaadók parlamentjének kell lennie, ahol a gazdasági erők mérkőzéséből kell kiforrnia a helyes törvényhozói akaratnak. Ezért nem szabad, igénytelen felfogásom szerint, túlzásokba menni a szigorban. A javaslat különben — ahogy meg tudom ítélni — eltalálta a helyes középutat ebben a vonatkozásban. A javaslat nagy szigorát különösen a 18., 22. és 53. §-ban foglalt és szabályozott magánjogi érvénytelenségi szankciók mutatják. Zsitvay volt igazságügyminiszter úr a javaslat képviselőházi tárgyalásakor egyenesen ezeket az érvénytelenségi szankciókat jelölte meg, mint a szigor legtipikusabb, legjellegzetesebb és legjelentősebb mutatóit. Sajnos azonban, ezek a rendelkezések úgy, ahogyan ezeket a Képviselőház elfogadta, nem voltak kellő tekintettel a harmadik jóhiszemű szerzésekre. A Felsőház egyesített bizottsága ebben a vonatkozásban igen jelentős, jogászilag igen precíz és igénytelen felfogásom szerint igen helyes megállapí• 1982. évi december hó 21-én, szerdán. tásokat tett, amikor a 22. §-t ebben a vonatkozásban újra szövegezte, amint ennek az egyesített bizottsági javaslatnak indokolása mondja (olvassa): «jogbizonytalanság megelőzése és jóhiszemű harmadik személyek érdekeinek védelme érdekében az együttes bizottság a (2.) bekezdést új szöveggel cserélte fel, kimondván, hogy jóhiszemű harmadik személyek jogait ez az érvénytelenség nem érinti.» Az utolsó betűig aláírom, helyeslem ezt, csak egvet vagyok bátor hozzátenni. Nevezetesen megfontolandó volna, vájjon nem volna-e szükséges ezt a védelmet a jóhiszemű visszterhes szerzésekre restringálnil Ha tudnillik a jóhiszemű szerzéseket általában oltalomban részesítjük — tehát az ingyen szerzéseket is — egyrészt olyan szerzéseket részesítünk oltalomban, amelyek nem arra méltók, másrészt pedig olyanokat, amelyekkel voltaképpen a törvény intenciói kijátszhatók lesznek. Tudniillik semmi egyéb sem kell, mint ingyenesen harmadik jóhiszemű kézre játszani át a juttatást és akkor ott van a magánjogi oltalom. Ebben az irányban mégsem óhajtok módosító indítványt tenni és elfogadom az együttes bizottság szövegezését abban a reményben, hogy bírói gyakorlatunk meg fogja találni a helyes medret, amelyben gyakorlata során ezt a kérdést kiképzi. Egészen bizonyos ugyanis, hogy ha a jogi életbe belejutnak olyan tényállások, amelyek hiányosak, vagy pedig hibásak • és hosszabb időn át ott vannak, ezeket a hiányos, ^ vagy hibás tényállásokat az élet a maga szálaival átszövi, épp úgy, mint az emberi testben bentlevő idegen anyagokat az emberi test összeszövi, és akkor ezeknek a hiányos, vagy hibás tényálladékoknak hosszabb idő múlva való kioperálását — mert hiszen a törvény elévülési időn belül való megtámadásra ad lehetőséget — a jogi élet a jóhiszemű visszterhes forgalom sérelme nélkül teljesen lehetetlen elképzelni. Ezért mondom, hogy nagy örömmel vettem a 22. §-nak nagy jogászi elmeéllel való megszövegezését és készséggel fogadom azt el ama bizonyos meggondolások megemlítése mellett, amelyek ingyen s a visszterhes szerződések bifurkációjára vonatkoznak, és amelyeket az imént bátor voltam érinteni, de amelyekre vonatkozólag javaslatot tenni nem óhajtok. Mondom, a legnagyobb készséggel és örömmel fogadom el az együttes bizottságnak igen helyes és szükséges korrekcióját. Még annyit említek meg, hogy ezek az érvénytelenségi szankciók az 1901. évi törvény tárgyalása .alkalmával felvettettek, akkor azonban mlagas jogászi elmék igen erős vitát indítottak, és így maradt ki az 1903. évi törvényből ezeknek a bizonyos érvénytelenségi szankcióknak alkalmazása, amelyek a jelen javaslatba felfogásom szerint igen helyesen bevétettek, és amelyek a mondott korrekciókkal igen jó szolgálatot fognak tenni abban az irányban, hogy ezek a bizonyos visszaélések megszüntesse-nek. A javaslat szigora, tekintetében bátor vagyok még annyit megemlíteni, hogy az én megítélésem szerint ez a szigorúság inkább a tényállások kikerekítésénél szemlélhető, és kevésh'bé iá joghatások szabályozásánál. Én csak egy próbáját tettem ennek. Nevezetesen az országgyűlési tagság megszűnését illetőleg ez csakis a legszigorúbb esetekben mondható ki a javaslat szerint, és ha nincs rosszhiszem, mellőzendő. Az enyhébb esetekben már ab ovo kell a nyilvánvaló rosszhiszeon iahhoz, hogy az országgyűlési tagság elvesszen, amint ez aa