Felsőházi napló, 1931. II. kötet • 1932. október 13. - 1933. július 13.

Ülésnapok - 1931-43

4Ô6 Az országgyűlés felsőházának U3. üt örökös tagok sorába. En innen, erről a helyről kérem fel a mostani főpolgármester urat, hogy azokról, akik 25 évet meghaladó ideig voltak fővárosi bizottsági tagok és az új törvény szerint nem lehettek többé, valamiképpen megemlékezzenek és akik erre érdemesek, az örökös tagságot megkapják. Hiszen mindenki, aki hűségesen szolgál valamely intézményt, — úgy emlékszem, nemrégen olvastam, hogy bankaltisztek és mások 25 évi szolgálat után még államfői elismerésben is részesültek — rászolgálnak az elismerésre, tehát azok, akik önzetlenül, fizetés r nélkül szolgálták a fővárost, pár elismerő szóra mindenesetre érdemesek. igen t. Felsőház! Egy olyan dolgot akarok itt most érinteni, amely, szerintem, reparáasra szorul. Még élénken emlékszünk arra az igen súlyos veszteségre, amely bennünket Endresz Györgynek, az óceánt átrepülő hősnek, halálával ért. Endresz Györgyöt a legnagyobb tisztességben temettük el. Ez nem vitás és nem kérdéses. Ügy vélem azonban, hogy az, aki életét feláldozta és aki előzőleg tudatosan ment bele a nagy veszedelembe, amikor az óceánt átrepülte, még pedig olyan eredményekkel repülte át, hogy az_ egész világ beszélt arról a cselekedetről, arról a teljesítményről, de nemcsak erről beszélt, hanem^ arról is, ami a gépre rá volt írva: Igazságot Magyarországnak, mert ráírta az égboltozatra az egész úton, hogy: Igazságot Magyarországnak, — és ez szerintünk is kívánatos volna, mert hiszen érezzük annak hatását, abba pusztulunk bele, hogy azt az igazságot, amelyet megérdemelnénk, nem tudjuk megkapni — mondom, ez a vitéz, hős katona, aki a harctéren is olyan kitüntetésekben részesült, megérdemelné, hogy a vitézi címet halála után megkapja. Nem ismerem a Vitézi Rend alapszabályait, de azt hiszem, a miniszterelnök úrnak oda kell hatnia, hogy most, holta után legalább, végleges síremlékén ott szerepeljen az, hogy: vitéz Endresz György. Ezzel igazolná a miniszterelnök úr legutóbbi kijelentését is, amely szerint ő régi álláspontját ebben a tekintetben revízió alá vette. Most még röviden rá akarok mutatni arra, hogy a Képviselőházban is és mindenhol, ahol beszéltek róla a költségvetés tárgyalásánál, nagy elismeréssel szóltak, az állami színházakról, a Magyar Királyi Operaházról és a Nemzeti Színházról. Mindeníki azt mondotta, hogy áldozatok árán is fenn kell tartani ezeket a nemzeti kultúrintézeteket, mert ezek a magyar kultúrát viszik előbbre és tanújelét adják annak, hogy a magyarok élnek és a magyarok minden tekintetben helytállanak. Én nagyon szeretném, ha a Magyar Királyi Operaház azon a nagy teljesítményen túlmenőleg, amelyet tapasztalhatunk, még odahaína, hogy a magyar nemzeti tánc kultuszát nemcsak az Operaház színpadán, hanem olyképpen vinné előre, hogy évenként — mondjuk — táneolimpiászokat rendezne, — ahogy ezeket a versenyeket nevezik— hogy a magyar táncok fenntarthatók volnának. Éppen a napokban olvastam, hogy Kiskunhalason volt ilyen táncbemutató, ahol lelkes hazafiak rendezték ezt, 70—80 éves öreg embereket kikérdeztek és Összeszedték azokat a mozdulatokat, amelyekben a magyar táncok megnyilvánulnak. Azt hihetnők, ez talán nem fontos dolog, de amikor idejönnek külföldi emberek Magyarországra— mert, hála Istennek, az ése 1933. évi június hó 26-án, hétfőn. idegenforgalom, amint hallottuk, emelkedőben van — és aziránt érdeklődnek, hogy hol lehet magyar nemzeti táncot látni, zavarbaj övünk, mert nem tudjuk megmondani, hol lejtik az ilyen táncokat. Ha ilyen kultuszt teremtenénk, mégis csak akadnának, akik foglalkoznának vele, fenn lehetne tartani ezeket a táncokat, mert ma itt Budapesten — nem tudom, hogy a vidéken hogyan van — nem lehet találni olyan helyet, ahol fiatalemberek nemzeti táncot lejtenének. Ezen a feladaton kívül szólanom kell a Nemzeti Színházról is, amely minden elismerést megérdemel. Igazuk van azoknak, akik azt mondják, hogy a Nemzeti Színház a magyar szó, a magyar nyelv akadémiája kell, hogy legyen. A magyar Nemzeti Színháznak évenként szintén ilyen olimpiászt kellene rendeznie a magyar költők költeményeinek elszavalására és azokat, akik a legszebb magyarsággal és a legjobban tudják a költő^ gondolatát interpretálni, kitüntetésben kell részesíteni, és ezek jutnának aztán szerephez régi és új magyar költemények elszavalásával esetleg a rádióban is az egész magyar nemzet hallgathatná azokat a gyönyörű szép költeményeket, természetesen szakszerű és értékes előadásban. Természetesen mindenki, aki ezekről a kultúrintézményekről, ezeknek hatásáról és feladatáról beszélt, azt mondotta, hogy mindez nagyon szép, azonban sok pénz lenne szükséges ehhez, amivel ezeket az intézményeket fenn lehetne tartani és fejleszteni. Nekem van egy elgondolásom, amelyeknek alapján segíteni lehetne ezeken az. intézményeken, mert ezek üzleti vállalkozások, annak ellenére, hogy ilyen nemzeti célt iszolgálnak, az üzleti vállalkozás azonban csak akkor lehet eredményes és .sikeres, ha anyagiakkal megfelelően alá van támasztva. Az anyagiakkal való alátámasztás — amint azt a f költségvetésekből látjuk —• olyan, hogy ezt már az állami pénztárból fokozni nem. lehet, mert amit ezek az intézmények kapnak, az annyira szűkösen van megállapítva, hogy tevékenységüket fejleszteni nem tudják. Nekem tehát az volna az elgondolásom, hogy Budapesten — csak Budapest székesfőváros területén — az állami adókat fizetők 1% nemzeti kul túr illetéket t fizetnének, ami egyes emiberre nagyon csekély összeg, mert az én megállapításom, szerint az adózók legtöbbje 30—40 fillért fizetne egy esztendőben, egy része évenként körülbelül 1 pengőt, azután következnének azok, akik 3—4 pengőt és nagyon kevesen, akik ennél többet fizetnének. A megoldás azért egyszerű, mert ezért az illetékért az illetők a Nemzeti Színházban és a Magyar Királyi Operaházban az illetéknek megfelelő értékben jegyet kapnának. így egy esztendőben körülbelül 60.000 ember jutna ilyen jegyekhez, ez a 60.000 ember azután propagandát csinálna az élő színjátszásnak. Ma ugyanis az a helyzet, hogy legtöbben moziba mennek, mozielőadásokat néznek és nem is gondólnak arra, hogy micsoda óriási nagy különbség van a között: élő színjátszást látni, vagy mozgóképszínház vetített előadását nézni. Ezáltal tehát nemcsak a Nemzeti Színháznak és az Operaháznak csinálnának ezek az; emberek propagandát, hanem a többi színházaknak is és azt hiszem, ezzel ,az elgondolással anyagilag alá volnának támasztva ezek az intézmények. A magyar állam költségvetése ils csak nyerhetne evvel, mert ha ezen a címen bevételekhez jutnának ezek a színházak, ha ez a megoldás forgótőkéhez juttatná őket, akkor