Felsőházi napló, 1931. II. kötet • 1932. október 13. - 1933. július 13.

Ülésnapok - 1931-28

94 Az országgyűlés felsőházának 28. ülése 1932. évi december hő 21-én, szerdán. szem, hogy a gyakorlati életben az eddigi állapotból semmiféle alapos panaszra ok nem volt. Ha fel lehetne hozni olyan gyakorlati példát, amellyel be lehetne bizonyítani azt, hogy ez a kizárás igenis szükséges, mert a múltban történtek olyan esetek, amelyek parancsoló szükséggé teszi azt, hogy capitis diminutióban részesítsük a törvényhozás alsóházának tagjait, akkor érthető volna az, amit meggyőzően a felhozott érvekkel nem lehet bizonyítani. De a gyakorlati életben sem látunk olyan jelenséget, amely kényszerítő szükséggé tenné, hogy ezt a szabályozást a Felsőház fogadja el. Ennélfogva tisztelettel kérem, méltóztassék az együttes bizottság által megállapított szövegben a 4. § 2. bekezdéséhez a következő mondatot fűzni (olvassa): «Ügyszintén arra az esetre sem, tudniillik az Összeférhetlenségnek arra az esetére sem, ha az országgyűlési képviselőt olyan állásra nevezik ki, amellyel felsőházi tagság jár.» (Helyeslés.) Elnök: Balogh Jenő ő excellenciáját illeti a szó. Balogh Jenő: Nagyméltóságú Elnök TTr! Mélyen t. Felsőház! Nagyon hálás vagyok az előttem szólott Koós Zoltán mélyen t. felsőházi tag úrnak és barátomnak először azért, hogy a kérdést nagyon behatóan exponálta és másodszor, mert errevonatkozólag becses nézetét tüzetesen kifejtette- Egyetértek ő méltóságával és felszólalásomnak csak az az oka, hogy az általános vitában elhangzott ellenkező nézetekre szeretnék pár rögtönzött megjegyzést tenni, másrészről pedig a kérdésnek Koós Zoltán ő méltósága által meg nem világított részére is szeretnék rátérni. Mindenekelőtt, minthogy ezekben a kérdésebben, az összeférhetlenségi kérdésben a széles közvélemény mindig valami egyéni érdeket és nem tudom miféle súlyos visszaélést, vagy ehhez hasonlót szimatol, legyen szabad — először, mióta a Felsőháznak szerencsés vagyok tagja lenne — egy egyéni akkordot is megütni, olyan tényt felhozni, amely csekélységemre vonatkozik és amely kizárja, s remélem eloszlatja azt a gyanút, mintha akár magamra vonatkozólag, akár másokra vonatkozólag itt egyéni érdekeket akarnék érvényesíteni. Amikor elkövettem azt a fiatalkori könnyelműséget, hogy a politikai pálya dicső virányaira mentem át, (Derültség.) fenntartottam megfelelő módon az egyetemi tanszéket, amelyet akkor betöltöttem volt, —• ez 1910-ben történt — s ő felsége I. Ferenc József legfelsőbb elhatározásából jogom lett volna újból elfoglalni állásomat. A Tisza-kormány lemondása után, és pedig 1917 júliusában — remélem, nem árulok el semmiféle titkot, mert többen tudják — gróf Apponyi Albert akkori vallás- és közoktatásügyi miniszter úr, aki után később másik kormány következett, megtisztelt azzal a most is nagy hálával, emlékezetemben megtartott felszólítással, hogy térjek vissza arra a tanszékre, inert — ez azután természetesen téves és őt rosszul informálták így — az én viszszatérésem nem volna ártalmára az egyetemnek. (Derültség.) Ö excellenciája ebben tévedett. (Derültség.) En azonban szigorúbb voltam, igazságosabb voltam, mint gróf Apponyi kultuszminiszter úr és nem tértem vissza a tanszékre, mert magamra nézve levontam annak az összeférhetlenségnek konzekvenciáját, hogy aki pedig egyszer a politika mezejére tévedt, ne legyen többé egyetemi tanár sem. Ötven év körül voltam akkor, úgy hiszem tehát, hogy valamit dolgozhattam volna a tudományos munkásság terén is. Mégis ezt a felszólítást hálás köszönettel elhárítottam magamtól. Ezt csak annak indokolására akarom felhozni, hogy habár reámnézve legfelsőbb elhatározással megadatott a mód visszatérni a képviselőségből az egyetemre, magam ezt mégis összeférhetlennek tartottam. Nem így vélem azonban a dolgot másokra nézve meghatározni. Ebben a vonatkozásban is, mint általában az egész vonalon és minden közügyben, nézetem szerint csakis az egyetemes nagy nemzeti érdek lehet irányadó és pedig az a kérdés döntő, hogy az, aki valami egyetemi tanszékre, — induljunk ki ebből, ez hozzám közelebb áll s az én esetemre vonatkozhatik — vagy valamely főbírói székre pályázik, —• amire én szintén nem áhítoztam soha, — az arra való-e, vagy alkalmasabb-e, mint más, vagy éppen — ez volna természetesen a döntő szempont — a legalkalmasabb-e az országban. Ne méltóztassék arra gondolni, hogy aki a politika mezejére megy, az mindig csak politikai érdemeket akar szerezni, vagy minden ügyvéd úr, aki ott szerepel, csak minél több pert akarna magának szerezni. Ez nagyon igazságtalan, nagyon helytelen, nagyon általánosító és nagyon elítélendő felfogás volna. Vagy éppen ilyen az is, mintha az a tanár, aki odamegy a politikai térre, ott csak további előmenetelt, vagy magának újabb érvényesülési kört akarna szerezni. Ennek a tanárembernek is lehet az a vágya, lehet a szíve legmélyében titkosan táplált reménysége, amelyet ott vél megvalósítani, hogy például a magyarországi szociálpolitika terén, — nem akarom megnevezni azt a férfiút, akinek ilyenféle vágya volt — mondjuk, a gyermekvédelem és az ezzel összefüggő, a fiatalkoriakra vonatkozó büntető törvényhozás terén, vagy egy nagy törvényalkotás terén valamit létrehozzon, dűlőre vigyen, amit mint tanárember, Vagy mint magánegyén nem tudott volna megvalósítani. (Élénk helyeslés.) Vagy méltóztassék arra gondolni, hogy valaki f például azért megy a tanszékről a képviselőségbe, — most olyan férfiakról beszélek, akik, sajnos, legnagyobb fájdalmunkra nincsenek mar az élők sorában, mint Plósz Sándor és Magyary Géza — hogy egy nagy törvényalkotásban a polgári perrendtartusnak általuk évtizedeken át művelt és éppen általuk az ország kitűnőségei között is legkiválóbb módon müveit tudományát a törvényhozás termében értékesítse és mert képviselni óhajtja azt a hatszáz, vagy nem tudom hány száz szakaszból álló törvénykönyvtervezetet és azután, amikor befejezték ezt a feladatukat, és tető, alá vitték azt az alkotást, amit majd a jövő próbál ki, de amelyet nélkülük esetleg nem tudtak volna úgy képviselni a törvényhozás termében, — akkor vissza akarnak térni a tanszékre ... (Juhász Andor: Nincs akadálya! — Zaj.) De nem tartotta meg a tanszéket, hanem lemondott. (Osvald István: Ha nyugdíjba ment, nincs akadálya a reaktiválásnak!) De nem ment nyugdíjba, hanem például megszakította szolgálatát. Közben államtitkárságot vállalt, azután miniszter lett, s aztán ment vissza az egyetemi tanszékre. Szóval, ha megszakította is szolgálatát, akkor éppen olyan joggal foglalhassa el megint a tanszékét, ezt kívánom kifejezésre