Felsőházi napló, 1931. I. kötet • 1931. július 20. - 1932. július 2.

Ülésnapok - 1931-7

88 Az országgyűlés felsőházának 7. ütése midőn a Házna'k egy ilyen nagy tekintélye, egy ilyen erős koponyája, mint Teleszky ő excellenciája, hatalmas szónoki teljesítménye után vagyok kénytelen felszólalni. Mégis kötelességemet teljesítem, mert úgy érzem, hogy elvárják tőlem kereskedő és iparos társaim, hogy hangot adjak azoknak a gondolatoknak és azoknak az érzelmeknek, melyek a magángazdaságot, különösen a kereskedelmet és az ipart eltöltik és nyugtalanítják. Bár az elmúlt évben gyakrabban tettem kritika tárgyává a lelépett kormány gazdasági és pénzügyi politikáját, mégis az a nézetem, hogy ma nem lehet feladatunk a múlt hibáit és mulasztásait a diszkusszió előterébe helyezni. Nem felelősségeket kell megállapítani, hanem a kibontakozás útjait kell keresni. Taktikailag is teljesen elhibázott volna, ha úgy állítanók be válságos helyzetünket, mintha az kizárólag a lelépett kormány gazdasági politikája idézte volna elő, mert hogyan várhassunk hitelezőinktő^ elnézést és segítséget, ha mi magunk úgy állítjuk be a helyzetünket, mintha azt kizárólag a mi könnyelműségünk és élhetetlenségünk idézte volna elő, nem pedig az, hogy a háború után valamennyi ország között ez az ország szenvedett legtöbbet és gyengült le leginkább. (Az elnöki széket báró Wlassics Gyula foglalja el.) A népszövetségi bizottság jelentése is megállapítja, hogy Magyarország helyzete külső és belső viszonylatban, pénzügyi és gazdasági téren igen nehéz problémákat tüntet fel. Megállapítja a jelentés, hogy belső viszonylatban a magyar kormány kijelentette, hogy minden eszközzel helyre kívánja állítani az államháztartás egyensúlyát és meg kívánja védeni pénzünk értékállandóságát. Külső viszonylatban a Népszövetségi jelentés rendkívül megkönnyítette a maga számára a feladatot. Egy szerűen azt ajánlja, hogy fizessünk; teljesítsük adósságunk szolgálatát, mert — úgy mondja — hitelünk megvédésében látja gazdasági talpraállásunk legbiztosabb és legszükségesebb előfeltételét. Bocsánatot kérek a triviális hasonlatért, de ez körülbelül olyan, mint amikor az orvos, miután megvizsgálta a beteget és megállapította a diagnózist, azt rendelné a betegnek, hogy fizesse ki az orvosi számlát és attól fog meggyógyulni. Arra, hogy miképpen fizessünk, a népszövetségi jelentés két tanáccsal szolgált nekünk. Az egyik az, hogy külkereskedelmi mérlegünket oly mértékben kell aktívvá tennünk, hogy abból küladósságaink szolgálata kiteljék. A másik tanács, amelyet kaptunk, az volt, hogy a hitel megszorításával a behozatalt a lehető legnélkülözhetetlenebb mértékre kell leszorítanunk. Lehetetlen ezzel a jelentéssel foglalkoznunk anélkül, hogy annak irrealitására rá ne mutassunk, Könnyű azt kimondani, hogy külkereskedelmi mérlegünket tegyük aktívvá olyan mértékben^ hogy abból külföldi adósságaink kamatait és tőketörlesztését fedezhessük, ami annyit jelent, hogy jóformán tmáról-holnapra egy 300 millió pengőt kitevő kereskedelmi mérleg-aktívumot kellene előteremtenünk. Igen ám, de minden szervezetnek egy bizonyos életfenntartási minimumra van szüksége*, melyet, ha elvonunk tőle, elsorvad és halálra van ítélve. Nem lehet a behozatalt tetszés szerint leszorítani és nem lehet a kivitelt tetszést szerint emelni. Nem lehet azt mondani egy országnak, miután rádiktálták Trianont, hogy most már ne hoazon be fát, amiből a behozatal 19$1. évi december hó 17-én, csütörtökön. • egymaga egy éven belül 100 millió pengőt tett ki; nem lehet egy országnak azt mondani, hogy ne hozzon be 60 millióért gyapotot és fonalat, de tartsa üzemben textilgyárait, sőt fokozza kivitelét. Le lehet szorítani a fényűzési cikkek behozatalát, talán némiképpen a szükségleti cikkek behozatalát is, de teljes lehetetlenség külkereskedelmi mérlegünk aktívumát 300 millió pengőre feltornászni. Eippen ilyen tájékozatlanságra vall & népszövetségi jelentés második tanácsa, amely azt ajánlja, hogy a hitel megszorításával csökkentsük a behozatalt a lehető legkisebb mértékig. Ebben az országban a hitei megszorításával, a kamatláb felemelésével aem. lehet elérni semmit. Hiszen a magángazdaság, a vállalkozás, az üzlet, a kereskedelem amúgyis ijesztő mértékben zsugorodott össae. Itt tehát a hitel megszorításával legfeljebb azt lehetne elérni, hogy megsemmisülne még az a csekély élet is, amely a 'magángazdaságunkban még szunnyadozik. Lehetetlen a Népszövetség ezen megállapításainak téves voltára reá nem mutatni, de ezzel természetesen feladatunkat még nem végezhetjük be, hanem magunknak kell keresnünk azokat az utakat és módokat, amelyek bennünket ebből a súlyos válságból kivezetnek, magunknak is keresnünk kell azokat az eszközöket, amelyek lehetővé teszik, hogy fizetési kötelezettségeinknek a külfölddel szemben eleget tegyünk. Es bármily nagy élvezettel hallgattam Teleszky ő excellenciáját, bármennyire osztozom az egész vonalon nagyszerű, meggyőző fejtegetéseiben, egy pontban, —

f ne méltóztassék szerénytelenségnek venni — némiképpen eltér nézetem az övétől és ez: külföldi adósságaink fizetésének mikéntje. En mint kereskedő, mint az Országos Hitelvédő Egylet elnöke és mint a törvényhozás igen szerény, igénytelen tagja, egyaránt azt a szigorú felfogást vallom, amelynek Széchenyi István adott kifejezést «Hitel» című művében, mondván, hogy a hitel egyértelmű a becsülettel, az adott szó szentségével. Széchenyi István, aki sohasem az adósvédelmet, hanem mindig a legmesszebbmenő hitelvédelmet követelte, azt mondja munkájában: «az adósnak tudnia kell, hogy adósságát hátán-bőrén meg fogják venni.» Nem lehet más felfogásunk akkor sem, ha a legmagasabb jogi személyről: a magyar államról van szó. Ez tehát igaz, ez a tisztességes adós, ez a hitelező és az ország közhitelének érdeke. De épp olyan igaz az is, ha az adós önhibáján kívül jut bajba, ha az adós önhibáján kívül jut abba a helyzetbe, hogy fizetési kötelezettségeinek eleget tenni nem tud, akkor a hitelezőnek nemcsak jól felfogott érdeke, hanem kötelessége is, hogy az adóson segítsen, hogy az adóst ismét fizetőképessé tegye. Hiszen azért alkottuk például a kényszeregyezségi intézményt is.. Ebben a helyzetben van szegény hazánk is, amely fizetési kötelezettségeinek a külfölddel szemben ma aranyban megfelelni nem tud. Itt is emondhatjuk azt, hogy ebbe a helyzetbe önhibánkon kívül jutottunk, sőt némileg talán azt is meg lehet állapítani, hogy hitelezőink maguk járultak hozzá ahhoz, hogy ez a helyzet előálott, mert hiszen hozzájárultak ahhoz, hogy ezt az országot megcsonkítsák, hogy nyersanyagaitól megfosszák; hozzájárultak ahhoz, hogy a kiviteli nehézségekkel lehetetlenné tették azt, hogy termékeinket a nyugati piacokon elhelyezhessük. Szóval a hitelező ál* lamok maguk is hibásak abban, hogy ebbe a