Felsőházi napló, 1931. I. kötet • 1931. július 20. - 1932. július 2.

Ülésnapok - 1931-6

66 Az országgyűlés felsőházának 6. ülése grammra van szükségünk, amely megjelöli az általános követendő irányelveket és választ ad arra a kérdésre, hogyan vezethetjük ki nemzetgazdaságunkat a termelést megbénító gazdasági krízisből és iszomszédaink autarchikus törekvéseinek fojtogató gyűrűjéből. Egy világkrízisben élünk, amelynek kihatásait nincs módunkban megváltoztatni, törekednünk kell azonban azokat a lehetőség szerint enyhíteni. Ez volna a programm egyik feladata. Vannak azonban még körülmények és jelenségek, amelyek világjelenségként mutatkoznak és mégis csak a világban mindenütt elkövetett hibák következményei. Ezeknek a hibáknak kimutatása, felkutatása és kiküszöbölése kell, hogy képezze a munkaprogramm, a gazdasági programm második feladatát. Köztudomású, hogy az arany vásárló ereje az utóbbi időben hatalmasan növekedett, ami az árak általános és rapid esését vonta maga után. Ez a körülmény az adóst katasztrofális helyzetbe sodorta, mert az adósságok reálértéke ezáltal annyira megnövekedett, hogy az adóisok megcsappant vagyona már nem nyújt kellő fede- j zetet a tartozásokra, a köJcsönkért összegekre, az adós ennélfogva gazdaságilag tönkremegy. Az adós szanálása, véleményem szerint, egyik legfontosabb feladata minden gazdasági törekvésnek, amelynek célja a gazdasági élet újjáépítése, mert az adóist meg kell menteni mint termelőt, mint fogyasztót és mint adófizetőt. Tudom, hogy ez nagyon kényes kérdés, amelyhez csak a legnagyobb óvatossággal nyúlhatunk, különösen ha arra gondolok, hogy nem is olyan régen a fordított jelenség, az infláció hatása alatt éppen az adósok könnyűszerrel szabadultak meg östszes adósságaiktól és akkor nem történt semmi a hitelezők érdekében. Sőt az állam, az inflációnak legnagyobb haszonélvezője sein tartotta szükségesnek, hogy hitelezőit, például a hadikölcsönjegyzőket, csak bizonyos mértékben ils kártalanítsa. Abból azonban, hogy akkor elkövettük azt ia hibát, hogy nem siettünk a szorongatott hitelezők segítségére, még nem következik az, hogy most megismételjük ezt a hibát és ne siessünk segítségére

; és védelmére az adósnak, aki gazdaságilag gyengébb. Hogy milyen módon történjék ez, az már megfontolás dolga. Az eszközök lehetnek különfélék, például a kamatoknak részbeni elengedése már olyan lényeges segítség, amely felér a kölcsönkért és kölcsönadott tőkének bizonyos mértékben való elengedésével. A fontos az, hogy az adósságok megkönnyítésével nem szabad addig várni, amíg az adós tönkremegy és ezzel úgyis kényszeríteni a hitelezőt arra, hogy engedményeket tegyen. Űgylátszik, ez az elgondolás lebegett az előbbi kormány szeme előtt, amikor a földteherrendezésről szóló törvényt életbe léptette. Ez a törvény azonban csak a mezőgazdaságra vonatkozik. Természetes, hogy a mezőgazdaság különös elbánásban részesítendő, mert a mezőgazdaság nemcsak az áresés, hanem az áreltolódás által is szenvedett. Az adósságok behajtásának felfüggesztése azonban az adósokat teljesen demoralizálta. Az adósokon segíteni kell, azonban a bizonytalanságnak vagy anarchiának betörését a hiteléletbe engednünk nem szabad. Egyet bátorkodom a leghatározottabban leszögezni: az infláció, akár burkolt infláció, akár korlátolt infláció, akár olyan intézkedések, amelyek végeredményben az inflációhoz vezetnek, — olyan út, amelyre lépnünk semmiképpen nem szabad. Mi már megismertük az infláció pusztításait, és 1931. évi december hó 16-án, szerdán. tudjuk, hogy az inflációt nagyon nehezen lehet megállítani, ha ugyan egyáltalában f lehet; kinek volna bátorsága erre az útra lépni? Ezzel áttérek valutánk kérdésére. A pénz értéke az utóbbi időben több országban ingadozni kezdett, ez azonban mégsem világjelenség, hanem általában mindenütt elkövetett hibák következménye és csak azokban az országokban mutatkozott, ahol a pénzérték természetes és törvényszerű alakulása ellen vétenek. Amikor mi annakidején a régi korona stabilizálása után áttértünk a pengőszámításra, a pengőnek egy bizonyos 'belföldi vásárlóerőt adtunk azáltal, hogy azt mondottuk, hogy a pengő értékét 12.500 régi koronában állapítjuk meg; a pengő nemzetközi, külföldi vásárlóerejét pedig úgy állapítottuk meg, hogy azt mondottuk, hogy 3800 pengő értéke egyenlő egy kilogramm arany értékével. Ügy érzem, akkor követtük el az első hibát, amikor nem mérlegeltük kellőleg, hogy a pengő belföldi vásárlóereje megfelel-e külföldi vásárlóerejének. Tény az, hogy azokban az időkben a pengő belföldi vásárlóereje kisebb volt, mint a külföldi, mert itt belföldön az árak magasabbak és az élet drágább volt, mint más országokban. Szabadforgalom mellett, szabadkereskedelem^ mellett természetesen a külföldi és belföldi vásárlóerő közti különbség kiegyenlítődött volna. Akkor azonban elkövettük a második hibát azzal, hogy óriási adókkal, óriási vámokkal, amelyek védelme alatt kartellek keletkeztek, nemcsak a belföldi árnívó csökkenését akadályoztuk meg, hanem az árakat emeltük is. így tátongó^ rés keletkezett a pengő belföldi és külföldi vásárlóereje között, amely résen keresztül az arany kiszivárgott az országból. Az íaranynak ugyanis van egy gravitációs törvénye: valamint a víz a gravitáció folytán mindig a legmélyebb pont felé igyekszik, ugyanígy áramlik az arany feltartóztathatatlanul mindig oda, ahol nagyobb a becsértéke. Ez ellen a törvény ellen hiába harcolunk, mert ha a belföldi árnívó túlmagas, az importot ezzel megkönnyítjük és megnehezítjük az exportot. A mi aranyunk, amelyet a Nemzeti Bank 1924-ben vett, rögtön megkezdte a kivándorlását iaz országból, csak mi nem vettük észre, mert a külföldi kölcsönök útján egy ellenáramlatot kaptunk, amely az arany kiáramlását részben neutralizálta. Ma, mikor nem lehet külföldi kölcsönt kapni, sőt a kölcsönök visszafizetését követelik, :az arany és az annak idején kapott devizák már régen elhagyták az országot. Mi tehát a valutánk nehézségeit nagyrészben saját hibánknak köszönhetjük. Nekünk oda kellett volna hatni, hogy a termelési költség és az árnívó alászálljon, nem pedig ezt még túlzott vámokkal és adókkal emelni. A 33-as bizottság ezeket az adókat, ezeket a túlzott adókat még továbbra is emelte, ami súlyos következményekkel járó hiba volt. Ha a megtakarításokkal nem lehetett elég gyorsan az államháztartásnak az egyensúlyát biztosítani, akkor helyes lett volna egy belsíj kölcsön útján a deficitet fedezni. Ez legalább a termelést nem drágította volna. Addig míg a belföldi és a külföldi vásárló erő között divergencia mutatkozik a külföld javára, az arany feltartóztathatlanul kiáramlik az országból és nincs hatalom, amely ezt megakadályozza. Ezen csak úgy lehet segíteni, ha mi a pengő külföldi és belföldi vásárlóereje közötti különbséget megszüntetjük, aminek két módja van: vagy emeljük a pengőnek belső vásárlóerejét, ezáltal alacsonyabb árakra tö-