Felsőházi napló, 1931. I. kötet • 1931. július 20. - 1932. július 2.

Ülésnapok - 1931-20

Az országgyűlés felsőházának Î0. ülése 1 egyenesadó 50—60, vagy még nagyobb százalékát fizetik azért, hogy iskolát tartsanak fenn a magyar művelődés számára. Tisztelettel veszszük le a kalapunkat azok előtt a nagy magyar emberek előtt, akik a századok során fényes kultúrintézményeket alapítottak, de tisztelettel kell a kalapot megemelni azon egyszerű magyar kisemberek előtt is, akik ezekben a nehéz időkben patrónusai tudnak lenni a magyar közműveltség legfontosabb, legfundamentálisabb részének. (Elénk helyeslés.) Nézzünk egy középiskolai tipust. Kégen egy középiskolát, melyet fenntartott egy egyházközség, a következő dolgok alimentáltak : pár 100.000 aranykorona tőke, aztán államsegély, mely felemelkedhetett az összes kiadások 50%-áig, amelyet magánjogi szerződés formájában lehetett állandóan biztosítottnak tekinteni az állammal szemben és egy sokkal jobb gazdasági helyzetben a híveknek bővebben csörgedező áldozatkészsége. Most ez a pár 100.000 korona, az a 6—8 százezer aranykorona hadikölcsönben van jegyezve, az államsegély a szerződések alapján 20—30 ezer aranykorona helyett 3—4 pengőt tesz ki. Ezzel szemben egy általános fizetéskiegészítés van ugyan pengőben megállapítva, amely végeredményben — el kell ismernem — nagyobb összeget képvisel, mint a szerződéses dologi államsegélyek része, — itt-ott, nem mindenütt — de ez az összeg nagyon prekárius, ez most gyors tempóban esik. A híveknek nincsen meg a régi adózó, teljesítő képessége, és így a kultúrintézmények, a felekezeti iskolák a lét és nemlét szakadékára értek. Tisztelettel kérem a kultuszminiszter urat, méltóztassék a legnagyobb gyengédséggel, egy bizonyos kegyelettel kezelni ezeket az ügyeket, mert ez a magyar nemzeti léleknek legfájóbb és legérzékenyebb pontja. (Ügy van!) Állami (iskolák, melyek máról holnapra létesültek, nem nőttek úgy hozzá a nép szívéhez, mint a százados felekezeti iskolák. Az neki ajándék, amely odajött, amely onnan el is mehet; de minden gondja, verítéke és álmatlan éjszakája azok a felekezeti iskolák, amelyek közül legutoljára volna csak szabad akár egyet is feláldozni, amikor már az állami iskolákon keresztülment a végzet kereke. Veszedelem fenyegeti iskoláztatásunkat, mert diszparitás áll elő a tanítói és tanári fizetésekben az állami és felekezeti alkalmazottak között. Ez a diszparitás először is nyugtalanító, másodszor igazságtalan, méltánytalan, mert a nagyobb tradícióval, a tisztább történelmi levegővel bíró iskola a felekezeti iskola lévén: a természetes szelekció során a különb tanítóság odament és ott helyezkedett el. Ma a diszparitás miatt bizonyos menekülés indul meg a felekezeti iskolákból az állami iskolák felé. Az állami iskolák lesznek az ígéret földje, és a fontosabb, de falusi pozíciókból menekülve, próbálnak átmenni oda. Mostanában divat mindegyre az állami iskoláztatásról beszélni. Méltóztassék meggyőződve lenni, nincsen iskola, amely ne világnézeten alapulna. Az iskolákban, amíg a kétszer kettőt és a cserebogarak lábízeit tanítják, addig mindegy — az ismeretre nézve, — hogy hol tanítják. De amikor azt is megtanítják, mit kell szeretni, mit kell nem szeretni, miért kell lelkesedni, mit kell elkerülni, szóval amikor értékelésre és állásfoglalásra, a léttel, a történelemmel szemben való attitűdre tanítanak, — és ez a fontosabb része minden iskolának, még a kisdedóvó iskolának is — akkor 9ÛÊ. évi június hó ê£-ên, pénteken. 359 az iskola már szükségképpen világnézet alapján^ áll mindenütt, amely lehet kritikai és negatív, mint annak az állami iskolának világnézete, amely átmenetileg azt állítja magáról, hogy neki nincs világnézete. Ezért is nagy szükség van erre, mert ítéletem szerint és úgy látom a t. Felsőház felszólalóinak konszenzusa szerint is az ifjúság megmentése, megtartása a legnagyobb és legfontosabb nemzeti feladatként áll mi előttünk. (Altalános helyeslés.) Ha mindent megnyertünk, de az ifjúságot elveszítettük, (Báró Szterényi József: Akkor mindent elvesztettünk!) akkor mindennek vége van. (Ügy van!) Ha minden harcot elvesztettünk, de az ifjúságot meg tudjuk tartani, akkor a talpraállás csupán idő kérdése. (Ügy van! Ügy van! a Ház minden oldalán.) Minden igaz politika tehát a nemzetpedagógia függvénye és roppant hálásak lehetünk mindazoknak, akik szakértelemmel a gazdasági, szociális, alkotmányjogi és egyéb kérdésekben, a politikai kérdésekben világoskodnak előttünk, de minden igaz és komoly politika, mihelyt az élet és halál kérdésévé válik, a nemzetpedagógia kérdése lesz. (Ugy van! Úgy van!) Epen ezért, mert ilyen erősen látom a morális, a lelki, a pedagógiai szempontokat a nemzeti életnek és a napi politikának jelenségeiben is, hívom fel a t. felsőház és a kormányzat figyelmét arra, hogy a lelkészekkel szemben nagy megértést és figyelmet tanúsítson minden illetékes tényező. A falun lelkészkedő papság, bármely felekezetből vehetem a példát, jövedelmének, pedig az régen is kevés volt, 60%-át elveszítette a terményjárandóság és a föld hozadékának elértéktelenedése folytán. r (Ügy van!) Van olyan, aki nem kap kongruát és úgy elszegényedett, hogy ma már lelkészek vannak, akik gyermekeiket nem tudják taníttatni. Ezt nemzeti szempontból nagy veszteségnek tartom, mert a falusi paróchiákból a magyar nemzetnek és a középosztálynak olyan fenntartó értékes eleme került ki, amely aligha pótolható máshonnan. Egészséges, a nép közt felnőtt, tőle igen sokszor csak egy, vagy két generációban elválasztott a puritán élethez hozzászokott, dolgozó és tisztafejű osztály volt ez, amely századokon keresztül állandóan táplálta a magyar köznemességet is, úgy, hogy sok ragyogó nevű család tekint vissza alapító őseként egy-egy lelkipásztorra, vagy pedig tanítóra. Különös súlyt helyeznék arra, hogy a közigazgatásnak azok az emberei, akik közvetlenül érintkeznek a közönséggel, mindinkább megteljenek valami pásztori és misszió lelkülettel. Az államhatalom rajtuk keresztül érintkezik az állampolgárokkal. Amilyen az ő személyük, bánásmódjuk, megbizhatóságuk, hangsúlyuk, kezüknek tisztasága (Báró Szterényi József: Ez úgy van!) és kézszorításuk melege, olyan^ a magyar állampolgárok legnagyobb rétegének, magának a magyar államnak a képe és értéke. Legyen anakronizmussá az a gondolat, hogy a közönség van érettük és nem ők a közönségért. Legyen annak vége, még a gondolatának is, mintha nekik nem az volna a küldetésük, hogy mint ahogy az orvos szolgál a betegének, a, lelkipásztor szolgál a hívének, a közigazgatás is nagy és személyes szolgálat. (Báró Szterényi József: Kellene lenni! — Ügy van! Ügy van!) Azt a régi fikciót, hogy a közigazgatás pallos, impérium, félre kell tenni, mert megszűnik impériumnak lenni, ha nem tud szolgálat-