Felsőházi napló, 1931. I. kötet • 1931. július 20. - 1932. július 2.

Ülésnapok - 1931-19

• 342 Az országgyűlés felsőházának 19. ülése déki közigazgatás természetesen megmaradt régi keretében. Itt nem sokat lehet apasztani, sőt, ha még van mód és eszköz rá, akkor bizo­nyos fejlesztésre volna szükség, mert minden törvény, minden intézkedés hasznos volta csak akkor^ megy^ át az életbe, ha lent az alsóbb hatóságok végre tudjak azt hajtani. Az ország­ban nagy elégedetlenség észlelhető és ennek az elégedetlenségnek két oka van. Egyik az, hogy azok, akik dolgoznak, a saját vagyonukat, le­gyen az földbirtok, ipar, kereskedelem, a leg­nagyobb szorgalommal, tisztességgel, becsüle­tességgel kezelik, megíelő hasznot és eredményt nem tudnak elérni. A föld nem hoz semmit, a kereskedelem és az ipar is pang. Viszont* ebben az országban Van valaminek nagy jövedelme s ftz: a tőke. A tőkének ez a könnyű és nagy jö­vedelme váltja ki az elégedetlenséget a szegény és alacsonyabb néposztályból. Ennek valami­képpen való rendezése benne van a kormány programmjában is; kell hogy az, aki dolgozik, legalább is annyit keressen, mint aki nem dol­gozik, csak tőkéjéből él. A másik pedig az az óriási életstandard­különbség, amely van a vidéki s a szegény nép élete és a fővárosi élet között. Ez is olyan tű­ri et, amelyet nemcsak szemléletből, de külön­féle újságokból és olvasmányokból is a legszé­lesebb rétegekben most már mindenki tud és nz is egyik oka ennek az elégedetlenségnek. Az elégedetlenség ellensúlyozása szerintem egy radikális takarékossági intézkedéssel volna elérhető, ami pénzügyileg is használna az or­szágnak, de kiszámíthatatlan erkölcsi hatása volna, ha azok, akik ma még a többiekhez ké­pest jómódban és jólétben vannak, szintén áldo­zatot hoznának. Egészen csak a magam véle­ménye szerint, de azt hisz ami, hogy mégis sokak tetszésével merem ezt a radikális takarékossági indítványt a Felsőház élé hozni, hogy igenis, bizonyos fórumoknak, bizonyos magas hivata­loknak, az országgyűlésnek is át kell térniük a régi nobile officium álláspontjára. (Helyeslés.) Magyarország teljesítőképessége ma oly cse­kély, hogy ezeket a nagy kiadásokat, nagy fize­téseket nem bírja el. Beismerem, hogy ez talán ellenkezik a modern államháztartás szellőmével, de nálunk ma rendikívüli helyzet van. Ezt annál is inkább felemlítem, mert a Képviselőházban! egy igen előkelő kJépviselő, Éber Antal tette szóvá azt, hogy a vidéki felsőházi tagok meny­nyit kapnak költségmegtérítós címén. Ez egy csekélység, hiszen az egész felsőházi költség­vetés — ha jól emlékszem — 350.000 pengő, de a magáim' résziéről akkor is, amikor a Felsőház megalakult, —' talán méltóztatnak rá emlékezni — azt mondtam, hogy mi mondjunk le erről a k öltségmegtérítésről. ' A magam részéről kérem a t. Felsőházat, hogy ha más tekintetben nein is fogadja el az én radikális takarékossági indítványomat, de ezt az egyet tegye magáévá, a közvélemény megnyugtatására, s a vidéken lakó felsőházi ta­gok ne kapjanak kiöltségmegtérítest. Azt hi­szem, mindern felsőházi tagban van annyi áldo­zatkészség, hogy ezt a csekélységet könnyen a haza oltárára helyezheti. Ez csak jó példa akar lenni. (Egy hang a baloldalon: Vannak szegény felsőházi tagok is!) Erre is kitérek, utóvégre . nem akarok senkinek a pénzügyi viszonyaiba ; beavatkozni, de hiszen itt kis összegekről van j szó; utánagondoltam, hogy egy évben mennyit j kap valaki, ;— 800—1000 pengőről lehet beszélni. Most már ez is kevesebb. Beismerem, ezt ma­gam is felvettem, mert nem akartam tüntetni a j fel nem vevessel, de egy alapítvány alakjában 1932. évi június hó 23-án, csütörtökön, visszaadtam. A földmívelésügyi miniszter úr tudjja is, hogy alapítványt tettem annak az ösz­szegnek ellenében, amelyet mmt felsőházi tag kaptam. (Helyeslés.) Nem tehetek róla, de az az érzésem, hogy amíg a takarékosságot az országban az ország viszonyainak megfelelően nem viszik keresz­tül, addig igen nehéz viszonyok lesznek a költ­ségvetés összeállítása tekintetében. Az ország senkinek sem bír magas fizetéseket adni. Aki egy szegény embert szolgál, az mindig szerény fizetést kap. Magyarország most nagyon sze­gény, és így azt hiszem, minden magyar em­ber, akit kitüntettek azzal, hogy megválaszt­ják képviselőnek, felsőházi tagnak, vagy külö­nösen rábízzák a kormányzást, fog tudni evvel a körülménnyel számolni és nem tartja magára nézve sérelmesnek, ha most kevesebbért vagy talán semmiért kell szolgálnia, kötelességét teljesítenie. Az egész válságos helyzetnek olyan okai vannak, hogy azokon máról-holnapra nem le­het segíteni. Kezdődött a mi nyomorúságunk a háborúval, azután forradalmak, Trianon, és egy inflációs korszak következtek. Ezek mind olyan dolgok, amelyek máról-íholnapra hatá­saikban nem fognak eltűnni. Azután itt van a gazdasági válság. Megvan a termelési válság. Mindenki hangoztatja, hogy drágán terme­lünk. Itt van az értékesítési válság, hiszen nem tudjuk eladni, amink van, vagy ha eladjuk is, veszteségekkel adjuk el. És van egy újabb vál­ság, a hitelválság. Egy kultúrállam életében a hitel óriási nagy szerepet játszik, hiszen már a nagy Széchenyi ezelőtt száz esztendővel megmondotta, pedig akkor sokkal egyszerűb­bek voltak a gazdasági viszonyok, hogy hitel nélkül nincsen élet. Magyarországon ez a hitel­válság most nagyon kritikus, mert a bizalom teljesen megrendült és ennek a bizalomnak hij­ján a magyar ember, hogy ha még nem is egé­szen eladósodott, vagy ha van is valami hipo­tékája, kölcsönt aligha kaphat, vagy csak uzsorakölcsönt kap. Ezek mind olyan dolgok, amelyeknek megszüntetése, meggyógyítása máról-holnapra nem várható, sőt nem is fog bekövetkezni. Ezért én a magam részéről igen kérem a kormányt, méltóztassék a takarékos­ság legradikálisabb keresztülvitelét megfonto­lás tárgyává tenni és azt hiszem, hogy ebben a tekintetben sehol sem fog ellenzékre találni. A vita súlypontja a gazdasági élet fejtege­tése volt. Ezt nem is akarom tovább folytatni, azonban az egyes miniszter urakhoz néhány tiszteletteljes kérésem volna. Ezelőtt öt évvel és azután egy másik évben is adtam be egy határozati javaslatot, amely­ben kértem az akkori földmívelésügyi minisz­ter urat, szíveskedjék a törvényes mezőgazda­sági érdekképviselet törvényét, amelyet a köz­életben gazdasági kamarai törvénynek nevez­nek, revízió alá venni. A földmívelésügyi mi­niszter úr határozati javaslatomat mind a két ízben elutasította. Nem történt semmi, de az idők, a fejlemények ' nekem igazat _ adtak, amennyiben most talán mindenki belátja, hogy ez az alakulat ebben a formában rem teljesí­tette azt a rendeltetését, amelynek érdekében a törvény hozatott. Most már folynak is bizo­nyos tárgyalások, hogy a gazdasági érdekkép­viseletek, a kamarák és a gazdasági egyesüle­tek találják meg azt az összhangot, amellyel Magyarország gazdaközönsége érdekében együtt tudnak működni. Ügy értesültem, hogy a na­pokban is lesz az Omge.-ban egy ilyen értekez­let és nagyon kérem a földmívelésügyi minisz-

Next

/
Oldalképek
Tartalom