Felsőházi napló, 1931. I. kötet • 1931. július 20. - 1932. július 2.

Ülésnapok - 1931-19

Az országgyűlés felsőházának 19. ülése nélkül semmiképpen sem fejlődhetik. Éppen azért még azoknak is, akik el akarják vitatni az érdemet ennek a költségvetésnek jóságos voltától, akik tehát azt mondják, hogy ennek a költségvetésnek deficitmentes volta helyett olyan javaslatokkal kellene előállni, amelyek a magángazdaságot felvirágoztatják, el kell ismemiök azt, hogy ez a költségvetés annak a keretnek biztosítására és a magángazdasági élet továbbfejlődésére megadja a teljes lehetőséget. Nem is lehet azt mondani, hogy ez a költségvetés nem ad módot és lehetőséget a magángazdaság fejlődésére, hiszen számos olyan tétel van felvéve ebbe, amely úgy az ipar, mint a kereskedelem, valamint a mezőgazdaság javára intézkedéseket tartalmaz, támogatásoka tad, amelyek tehát az állami költségvetés biztonságával párhuzamosan elősegítik a magángazdaság fejlődését is. Ha azonban teljes bizalommal vagyunk is a kormány irányában és annak költségvetését elfogadjuk is, ez nem lehet gátja annak, hogy objektív bírálatot mondhassunk vagy objektív észrevételeket tehessünk éppen arról az oldalról, amely magát a kormányt támogatja, ami azt bizonyítja, hogy nem csupán ellenzékieskedő hajlamból, hanem komoly észlelésből történnek azok az észrevételek, amelyeket a következőkben elmondani óhajtok. (Halljuk! Halljuk!) Ezeknek az észrevételeknek a céljuk az, hogy a kormány megismerje azt a felfogást, amely kint él a valóságos életben, hogy ezeket mérlegelve ezeknek megfelelően cselekedjék, ha azokat helyeséknek, jóknak találja, hogy a polgárság is arra a meggyőződésre jusson, hogy semmi sem áll távolabb a kormánytól, mint az, hogy csak azt valósítsa meg, amit ő maga akar, hanem az iránt is a legnagyobb készséggel kész cselekedni, amit idehoznak a törvényhozók, ha azokat az idehozott dolgokat, ideákat és észrevételeket helyeseknek találja. Ebből a felfogásból kiindulva elsősorban a köztisztviselői fizetések leszállításának kérdését kívánom szóvátenni. A magyar köztisztviselői kar a háború után olyan erkölcsi magaslatot bizonyított, hogy nem érdemelte meg azt a bánásmódot, ahogyan a különben szükségesnek mutatkozó leszállítás történt. Az 1924 : IV. tc.-ben nyert felhatalmazás alapján a kormány aranykoronában állapította meg a tisztviselők illetményeit. Ez az illetménymegállapítás a törvény indokolása szerint is a békebelivel szemben 50%-kal kevesebb. Természetes tehát, ha a tisztviselők minden alkalmat megragadtak, hogy sanyarú helyzetükön valamiképpen segíteni lehessen. Amikor a szanálási törvény hatásaként az állami bevételek szaporodtak, amikor az állampénztárban feleslegek gyűltek össze, akkor a köztisztviselők óhajtására a törvényhozás az 1925 : XXIII. Jamben felhatalmazta a kormányt, hogy a 27 millió aranykoronát meghaladó felesleg keretén belül a köztisztviselők anyagi helyzetét javítsa. Ez volt a fizetéseknek aranykoronákban való megállapítása után az első fizetésemelés. 1927-ben újabb emelés történt, és az 1927 : XI. tc.-ben foglalt 1927/28. évi költségvetés a 65 éven felüli nyugdíjasoknak megadta az 1925-ben történt emelést, az 1928 : XXXIII. te. pedig jóváhagyta az 1927. évben szabályozott újabb fizetésemelést, amikor nemcsak az aktív tisztviselők részesültek fizetésemelésben,. — mint 1925-ben — hanem a nyugdíjasok is addigi nyugdíjuknak 20%-kal való^ felemelésében részesültek az illetményrendezéssel kapcsolatban. Alig három esztendő telt el ettől az időtől 932. évi június hó 23-án, csütörtökön. 333 kezdve, és az 1930. év végével már jelentkeztek a költségvetésben a hiányok. Az 1930. évi XLVII. tc.-ben a köztisztviselők illetményeit a kincstár javára ideiglenesen különadóval rótták meg. A köztisztviselők kereseti adója a városok, illetve a községek javára esik. Ez a törvény 13. §-ában ezt a különadót az 1931/32. költségvetési év 'végéig tartotta érvényben. A kormány kivételes felhatalmazása alapján ezt a rendelkezést nemcsak, hogy meghosszabbították, hanem a költségvetésben ez már 100 százalékos emeléssel mint további különadó szerepelt. Ezen adózás után két ízben érte a tisztviselőket levonás. Másodízben a lakbérnél is történt levonás, majd a mostani költségvetésben történik a harmadik levonás és a lakbérnél a második levonás. Ha a t. kormány akkor, amikor abból kiindulva, hogy a költségvetési bevételek feleslegei lehetővé tették a tisztviselők fizetéseinek, illetményeinek rendezését olyképen, hogy azokat bizonyos fokig felemelték, ezt tartotta volna szem előtt egészen őszintén és világosan azt mondotta volna, hogy költségvetési bevételeink azonban hosszabb időn át nem fogják elérni azt a nívót, amelyet 1925-től 1928-ig elértek, ennekfolytán én visszamegyek az 1924-ben szabályozott aranykorona fizetésekre; ez ugyan nagyon fájó rendelkezés lett volna a tisztviselők számára, de ezt megértették volna. Tudták volna azt, hogy addig, míg az ország sorsa jobbra nem fordul, kénytelenek azzal a fizetéssel megleWni, a nyugdíjasok kénytelenek azzal a nyugdíjjal megelégedlni, amely őket az 1924. évi szanálási törvény alapján megilleti. E helyett azonban az történt, hogy apránként, csöppenként vették el az illetményeket, és így nyugtalanságot _ keltettek a tisztviselői karban, 'amely tisztviselői kar —nmint mondottam — olyan erkölcsi magaslaton áll, hogy kötelességének hűséges teljesítésében a legritkább esetekben lehet csak rámutatni eltévelyedésekre. Az a kérésem tehát itt a mélyen t. kor mányhoz, hogy ezeknek figyelembevételévei abban :az esetben, amikor lehetővé válik az állam költségvetésében megtakarítások mellett újabb megterhelések nélkül, ezeknek az illetményeknek szabályozása, különösen a lakbéreknél történt levonásokat megszüntetni méltóztassék. Hiszen a lakbérek — azt lehet mondani — már 1880 óta nem voltak elegendők annak a valóságos bázbérnek megfizetésére, amelyet a tisztviselő kénytelen volt 'teljesíteni, hogy tisztességesen és állásához mérten lakjék, legfeljebb a legmagasabb fokozatokban, az idősebb uraknál — akik már szabad szárnyra bocsátották családjuknak minden egyes tagját — volt lehetséges a megállapított lakbérösszegből megfelelő lakást tartani, más tisztviselő azonban mindig ráfizetett fizetéséből a lakbérre. De ha mindezt kénytelen elviselni a köztisztviselői kar — és mindezen tekintetben az orvoslás csak akkor lesz lehetségessé, amikor állami költségvetésünkben megtakarításokat érhetünk el az adózó közönségnek nagyobb megterhelése nélkül — teljesen igazságtalannak kell kijelentenem azt a rendelkezést, amely szerint a házastársak közül a köztisztviselői sorban lévő feleség: lakbérének felét elvesziki Ennek az intézkedésnek szülőatyja csak valami megcsontosodott vén agglegény lehetett, aki nőgyűlölő is. (Úgy van! a középen. — Derültség.) Mert lehetetlenség elgondolni, hogy a családnak nyugodt megélését biztosító ilyen intézkedést megszüntessenek akkor, ha az egyik is, a másik állást tölt be, mert mindegyik megkapta eddig a maga munkajávai ki53*