Felsőházi napló, 1927. VI. kötet • 1930. november 21. - 1931. június 6.
Ülésnapok - 1927-91
12 Az országgyűlés felsőházának 91. ülése aztán végeredményben nem lesz kivitelük mezőgazdasági tömegcikkekben — vagy ezen a réven, vagy pedig a preferenciás rendszer életbeléptetése révén. A politikai nehézségekről nem beszélek. Mind a két irányban, különösen az első irányban igen nagy nehézségeket látok és azért inkább hiszem azt, — mert hiszen a közös vámterület konstruálásánál igen nagy tehnikai nehézségek merülnek fel — hogy előbb-utóbb talán valamilyen preferenciáíis szisztéma fog kialakulni, habár tisztában kell lennünk azzal, hogy mindaddig, amíg az Eszakamerikai Egyesült Államok e tekintetben legalább is a tolerari posse álláspontjára nem helyezkednek, addig nem tételezhető fel a nyugateurópai nagyipari államokról, hogy Kelet-Európára vonatkozóan ezt a prefereneiális rendszert megadják. Ismétlem azonban, a politikai vonatkozásáról a kérdésnek nem beszélek, csak rámutatok arra, hogy ez hosszú út lesz, ha azonban ez az út megvan, akkor mindamellett, hogy ezáltal a magyar ipar mindenesetre igen nehéz helyzetbe fog jutni, én, akit az újabb időben talán nem is egészen igazságosan, a magyar ipar szószólójának szeretnek feltüntetni, minden habozás nélkül e mellett a^ megoldás mellett fogok állást foglalni. Ha én olyan helyzetet tudok teremteni, amely a magyar mezőgazdaságnak a mezőgazdasági tömegcikkek kivitelében nagymérvű előnyöket biztosít, ezzel szemben Igenis habozás nélkül veszem magamra a felelősséget azért, hogy a magyar ipart ezáltal igen nehéz helyzetbe hoztam: igyekezzék boldogulni, ahogy tud, mert elvégre a közösség érdekeit kell tekintetbe venni és a közösség szempontjából mindenesetre mezőgazdasági tömegcikkeink jó értékesítése a legfontosabb feladat (Ügy van! Ügy van!) Ennek az okoskodásnak azonban t. Felsőház, megvan az ellenkező oldala is. Mindaddig, amíg a mezőgazdasági tömegcikkek kivitelének nem tudok^ ilyen kedvező helyzetet biztosítani, öngyilkosságnak tartom a magyar ipart feláldozni olyan előnyökért, amelyeket a magyar mezőgazdaság nem élvez, mert nem élvezhet, (Báró Szterényi József: A cseh szerződés!) amíg a mai legnagyobb kedvezmények alapján álló kereskedelmi szerződések kötésére vagyunk ráutalva, s amíg bármely előnyben, amelyet mi mezőgazdasági tömegcikkeinknek kieszközlünk, ugyanolyan mértékben részesülnek Amerika és az összes tengerentúli államok. Abban a pillanatban ezek az előnyök a magyar mezőgazdaság szempontjából semmit sem jelentenek és teljesen a tengerbe dobott dolog egy ilyen mezőgazdasági vámmérséklés ellenében az ipari vámoknál olyan mérsékléseket engedni, amelyek ipari termelésünket kiszolgáltatják a külföldnek.^ Mert legyünk tisztában azszal, hogv minél súlyosabb a mezőgazdasági krízis, annál jobban rá vagyunk szorulva az iparra, mert annál inkább az ipar az az egyetlen rezervánk. amelyből meríthetünk arra, hogy mezőgazdaságunk helyzetén segítsünk, amelyen pedig segítenünk kell. Ezért nagyon óva intem a mezőgazdasági érdekeltségeket olyan állásfoglalástól, amelyik a nélkül, hogy a mezőgazdaságnak igazán hasznára lenne, az iparnak árt,— mert amint olyan megoldással méltóztatnak jönni, amely a mezőgazdaságnak igazán használ, én vagyok az első, aki az agráriusok mellett vagyok — de addig, amíg ilyen megoldás nem kínálkozik, — és ez nem tőlünk függ — óva intem a magyar mezőgazdasági érdekeltségeik vezetőségét olyan állásfoglalástól, amely az ipar feláldozását jelentené a nélkül, hogy a 1930. évi november hó 21-én, pénteken. mezőgazdaságnak igazán hasznára volna, mert ily állásfoglalás csak megerősítené a külföldi államok kormányait azoknál a tárgyalásoknál, amelyek a kereskedelmi szerződéseik megújítása tekintetében legközelebb szőnyegre kerülnek és amelyek tekintetében a magyar kormánynak úgyis ig^en nehéz helyzete van. Ha nézem azt, hogy a mezőgazdasági tömegcikkek nagymérvű áresése a magyar közgazdasági életre mily hatást gyakorol, úgy az első hatás abban nyilvánul, hogy (kereskedelmi és ezzel együtt fizetési mérlegünk lényegesen romlik. A mezőgazdasági tömegcikkekben kivitetelünk az utolsó négy év átlagában körülbelül — hiszen itt fillérekről úgy sincsen szó — 320 millió pengő. Ha most tehát azt tételezem fel, hogy a mezőigazdasági tömegcikkek ára az eddiginek felére süllyedt, ez azt jelenti, hogy 160 milliót veszít évente a magyar közgazdaságabszolúté azon a cimen, hogy a mezőgazdasági tömegcikkek értéke csökkent. Ez igen nagy veszteség. Mert ha el is fogadom Fellner Frigyes egyetemi tanár úrnak az Akadémián a napokban előadott fejtegetését a magyar nemzeti jövedelemnek mikénti alakulásáról, amit én a magam részéről optij misztikusnak tartok, akkor is ez a 160 millió jelenti a magyar nemzeti jövedelemnek csaknem négy százalékát; ha pedig az adót levonom a nemzeti jövedelemből, — mert az adók fizetendők arra való tekintet nélkül, hogy drágábbak-e a mezőgazdasági cikkek vagy nem — akkor ez jelenti a magyar nemzeti jövedelemnek több, mint öt százalékát, vagyis azt jelenti, hogy a magyar nép átlagban a mezőgazdasági tömegcikkek áriának ily nagymérvű csökkenése folytán az eddigi amúgy is igen szegény életstandardját még átlag öt százalékkal kénytelen csökkenteni. Ez olyan veszteség, amelyet igenis nagyon súlyosan meg kell éreznie. De kérdem, nincs-e orvossága 1 ? Ha megnézem kereskedelmi mérlegünket ha megnézem a termelési statisztikát, .ha látom azt, mennyit exportálunk máris mezőgazdasági minőségcikkekben, ami egy^ évben körülbelül 110 milliót tesz ki; ha másrészt azt látjuk, hogy mennyi iparcikket hozunk be még mindig az országba, amelyeket a kérdés megszervezése esetén nagyon sokszor még új tőkebefektetés nélkül is a magyar ipar is elő tudna állítani, akkor azt kell mondanom, hogy kétségbeesésre egyáltalában nincsen ok. Ha egy kicsit összeszedjük r magunkat, akkor igenis a mezőgazdasági minőségi áruk kivitelének fokozásával, az iparcikkek behozatalának csökkentésável ezt a 160 milliót aránylag röviden pótolhatjuk. Hogy ez csak ipari vonatkozásokban mit jelent, méltóztassanak megengedni, hogy röviden előadjam. (Halljuk!) Ahhoz, hogy mi ipari termelésünket nettóban 120—160 millióval felemeljük, a mi ipari termelésünknek körülbelül tíz százalékkal való fokozása kell, tehát abszolúte nem lehetetlen dolog. Ez jelenti azt, hogy 2000 szellemi munkással többet foglalkoztat az ipar, tehát a 10.000 munkanélküli szellemi munkásnak egyötödét és jelenti 20—25 ezer munkás állandó foglalkoztatását. Jelenti ezt mind aránylag csekély tőkebefektetéssel, mert egyes vonatkozásokban, például a posztóipar terén és általában a textilipar terén az ipar annyira termelőképes^ hogyha termelési képességét ki tudná ihasználni, ezáltal a külföldi behozatal lényegesen csökkenne, nem is szólva arról, hogy mihelyt egyszer a termelés ki tudná használni egész termelőképességét, ak-
