Felsőházi napló, 1927. VI. kötet • 1930. november 21. - 1931. június 6.

Ülésnapok - 1927-96

110 Az országgyűlés felsőházának 96. ü a meleg kéréssel fordulok: méltóztassék egy igazságos hadirokkanttörvényt benyújtani. (Helyeslés.) Ezt már 12 évvel ezelőtt kötelességünk lett volna megtenni, (Ügy van!) akkor elejét vehettük volna sok nagy keserűségnek, panasznak (Ügy van!) és főképpen — hangsúlyozom — súlyos eltévelyedéseknek. Olaszország szépen és igazságosan rendezte a hadirokkantak ügyét és jól gondoskodik a hadirokkantakról. Igaz, azt felelheti bárki, hogy Olaszország könnyen cselekedhetik így, hiszen győző állam, olyan állam, amely a háborúban meggazdagodott. Elismerem, hogy ez így van, de ez semmiképpen sem jogosít fel minket arra, hogy 12 éves mulasztásainkat ismét elodázzuk. (Igaz! Ügy van!) A rokkantkérdést el kell intéznünk, és pedig igazságosan és méltányosan. (Elénk helyeslés.) Ezt csak egy igazságos törvénnyel lehet megtenni, amely legalább bizonyos fokig kárpótolja őket azért, amit ők feláldoztak, amit elvesztettek a háborúban. (Ügy van!) Itt külön ki akarom emelni azokat a százszázalékos rokkant tiszteket, akik nincsenek gondozókban ellátva. Tavaly körülbelül 270-en voltak, ez idén nincsenek 170-en. Gyorsan ragadja magával őket a halál, tehát az alatt a rövid pár esztendő alatt, amíg még életben maradnak, gondoskodjunk róluk, (Helyeslés.) nehogy keserűséggel menjenek át az Örökkévalóságba. Valaki, aki betekintést nyert az állítólag készülő rokkanttörvénybe, közölte velem, hogy ez a törvényjavaslat a rokkant tisztek eddigi 240 pengős fizetését leszállítja 200 pengőre. Hogy ez igaz-e, vagy nem, azt nem tudom megítélni, azonban, ha igaz volna, már most előre is a leghatározottabban protestálnom kell ez ellen, (Helyeslés.) mert ez égbekiáltó igaztalanság volna. (Ügy van! Ügy van!) Remélem, hogy nem igaz. A rokkant mindenét odaadta a hazáért és a társadalomért, tehát elemi kötelességünk a lehetőség határai között gondoskodni róluk. Igen súlyos, nehéz gazdasági helyzetünkben más módot aligha tudnék találni, mint azt, hogy talán még jobban lehetne más tárcákat megrövidíteni és ott takarékoskodni, hogy azt .az összeget, ami fennmarad, ezekre a szegény emberekre szánhassuk, akik úgyis a .mulandóságnak mennek elébe. (Helyeslés ) Hiszen ez a kiadás úgysem tart örökké. Nagyon kérem az igen t. kormányt, különösen a népjóléti miniszter urat, méltóztassék ezt megtenni. Még néhány kisebb konkrét javaslatot terjesztek itt elő a, rokkantakra vonatkozólag. Ajánlom, hogy a súlyosabb hadirokkantak törvénnyel, katonai alapon szerveztessenek meg, rokkant tisztek vezetése mellett. Alapja ennek az, hogy a hadirokkantnak mindenki részéről megbecsülésben kell részesülnie. Ehhez kell, hogy felismerhetők legyenek, ezt pedig csak az egyenruha teszi lehetővé. Azt hiszem, legjobb volna meghagyni nekik azt az egyszerű egyenruhát, amelyet a háborúban viseltek, vagy pedig azt, amelyet a háború előtt a mi honvédségünk viselt. Ez azonban egy mellékes apró kérdés, amely később úgyis tárgyalásra kerülhetne. Különösen hangsúlyozom: ne polgári ruhát adjunk a hadirokkantnak, amelyben koldulni jár és^ teljesen elzüllik. Legyen egyenruhája, mert így több tekintélye lesz és így ő is többre fogja becsülni magamagát. Fontos katonai és hazafias érdek az, hogy a rokkant katonát mindenki -megbecsülje. Az öreg szabadságharcos honvédeinket még ötven esztendővel a szabadságharc után is minden igaz, jó maése 1931. évi május hó 27-én", szerdán. gyár magasra becsülte és magasra tartotta, (Ügy van! Ügy van!) pedig azok között nem volt sok rokkant. A rokkant sokkal többet áldozott a hazáért, mint bárki más. Igen fonos volna az alacsonyabb fokú rokkantakat egy összeggel egyszer s mindenkorra kielégíteni, illetve rokkantságukat megváltani, hiszen az az egy-két pengő, amit kapnak, oly "siralmasan kevés, hogy úgyszólván semmi. Ők is jobban járnának. Igaz, megengedem, hogy az államra ez egyszeri nagyoblb összeget jelentene, azonban azt hiszem, nem lehet ártalmas az állam költségvetésére. A többi háborús áldozatok ügyét szintén igazságos törvénnyel kellene megoldani, ez úgy a szenvedőknek, mint az államnak is javára válna és bizonyos visszaéléseket megszüntethetne. Visszaélések! Csak egy példát akarok itt felhozni. Néhány évvel ezelőtt répaegyeztetésnél^ birtokomon jártam, és láttam ott egy erőteljes asszonyt, aki izgatta a munkásokat és munkásnőket. En odamentem hozzá s mondom neki: • lelkem, mi baja van magának? Azt mondja: En hadiözvegy vagyok, olyan keveset kapok, hogy az szégyen az államra. Kérdezősködtem tovább körülményei felől. Férjét 1914 karácsonykor vesztette el, az hősi halalt halt volt egy fia, az is meghalt, pár hónapra rá újból férjhezment, több gyermeke született második férjétől, meghalt egy fél év^ múlva az is, ú"ira férjhezment, hiszen erőteljes, szép aszszony volt. Mondom neki: lelkem, mit gondol, hadiözvegy maga, mikor annyiszor férjhezmenti Ez olyan eset, amilyennek nem volna szabad előfordulnia. Ez a hadiözvegyek nimbuszát lealacsonyítja. Régen ki kellett volna mondani, hogy a hadiözveg-ység, mint minden özvegység, az új házasságkötéssel megszűnik. (Helyeslés.) Itt természetesen bizonyos óvatosságra és előrelátásra van szükség, hogy ez az intézkedés ne szaporítsa a vadházasságokat. Én azt hiszem, hogy ezen is lehetne annyiban segíteni, hogy a törvénybe egy pontot felvehetnénk, amely kimondja, hogy a vadházasság- is megszünteti a hadiözvegységet. Ez erkölcsileg is csak előnyös volna. Hasonlóképpen véget kell vetni annak a lehetetlen állapotnak, hogy még ma is születnek hadiárvák. (Derültség.) Ha a visszaéléseket kiküszöböljük, megszüntetjük, akkor ez bizonyos kiadásmegtakarítást jelent az államra nézve és ezt a pénzt fel lehetne használni arra, hogy az igazán nyomorgó hadikárosultakon jobban segíthessünk. (Élénk helyeslés.) Hogy mennyire megy az összeg, nem tudom megítélni, én csak általánosságban beszélek itt. Ami a hadiárvákat illeti, akik vidéken élnek, otthon a falvaikban, azt hiszem, ezeknek a sorsa is törvényes rendezésre szorul. Azok a hadiárvák azonban, akik otthonokban vannak elhelyezve, meggyőződésem szerint igen jó kezekben vannak. A váci otthont nemrégiben megnéztem és nem mondhatok mást róla, minthogy példaszerű^ az ifjakat az életre okosan és praktikusan nevelik istenes és hazafias alapon. Egyszóval kitűnő az ellátásuk. Hallom, hogy a székesfehérvári még ennél is jobb. Mondhatom, hogy ezeknél jobbat, megfelelőbbet és kiválóbbat a gazdag külföld sem produkálhat. Áttérek a kultusztárcára. Sokan támadják a kultuszminiszter urat azért, mert állítólag feleslegesen túlságosan sokat alkot és költ. Én más nézeten vagyok; (Helyeslés) én azt állítom, hogy minél magasabbra emeliük a magyar kultúrát, ez annál fényesebben bizonyítja be azt, hogy az úgynevezett békeszerződések égbekiáltó igazságtalanságok. (Taps a Ház minden