Felsőházi napló, 1927. V. kötet • 1929. december 10. - 1930. július 10.
Ülésnapok - 1927-84
300 Àz országgyűlés felsőházának 8U- ülése J9$0. évi június hó 26-án, csütörtökön. bizonyos decentralizáció van folyamatban, ami talán a tanulás érdekében üdvös, de mégis gondolkodni kell a felett, hogy mit fogunk tenni azzal a sok diplomás emberrel, akiket ma sem tudunk tisztességesen elhelyezni (Űgy van! Űgy van!), és akiknek helyzete a jövőben mindinkább komolyabb és komolyabb aggodalmakra fog okot adni. Én hiszem, hogy egy távolabbi szebb jövő gondolatával . foglalkoZik a kormány, de kérdem, vájjon azt t a távoli szebb jövőt nem fogja-e elhomályosítani egy korábbi kevéshíbé szép jövő, ha egy intellektuális proletariátust fogunk felnevelni, amelyet nem tudunk kellőkép elhelyezni. (Űgy van! Űgy van!) Ha az ember kint jár a faluban a nép között, a béresek, a cselédek között, fájdalmasan látja, mennyire szűnt meg és csökkent a magyar embernek quasi kiegészítő része, a nemzeti viselet és a nemzeti dal. Régebben a béres, a kocsis magyar nótát énekelt, magyar nótát fütyült ma mindenféle shimmy-t, fox-trott-ot (Derültség) és ehhez, hasonló modernizáló és elnemzetietlenítő énekeket hall az ember útonútfélen. Arra akarnám felkérni a kultuszminiszter úr ő nagy méltóságát, hasson oda az iskolák, a tanítók révén, de bármi réven, amivel hozzájuthat, hogy a magyar nóta, amely quasi épen annyira kiegészítő része a magyar embernek, mint a magyar név, felvehesse a küzdelmet a mostani ronda, modern jazz-bandének ellen. (Űgy van! Űgy van!) Azt hiszem, ideje volna a nemzeti viseletet is egy kissé megint felkapni. Minduntalan vannak leventedíjazások céllövészettel, lovaglással es más ilyen dolgokkal kapcsolatban. Ne adjunk díjul ezüstfogantyus sétabotot és ezüst-cigarettatárcát, hanem adjunk árvalányhaj as" kalapot, szűrt, subát, adjunk első díjul magyars zab ású ruhát, amely azáltal, hogy díszként' viseli az illető, már maga emeli annak tekintélyét és kedvet fog nyújtani, hogy az emberek ne szakadjanak el a régi szokásoktól. Áttérve a kereskedelemügyi miniszter űr útépítési nagy terveire és nagy munkájára, kétségtelen, hogy itt is igen nagy dolog történik. Örömmel látom épen a tegnap; kifogásolt székesfehérvári útnál azt, hogy a miniszter úr visszautasította annak az útszakasznak az átvételét, amelyet rosszul csináltak és azt újra megcsináltatta. Ez az oka annak, hogy tényleg megint már évek óta dolgoznak ezen az útszakaszon. Az útépítés azonban nem 'meríti ki az xitprogrammot. Az útfenntartás ennek kiegészítő része. Nálunk Magyarországon az utak sokkal nagyobb teljesítmény előtt állanak, mint nyugaton, különösen Svájcban és Franciaországban, mert ott a járművek egyöntetűsége sokkal nagyobb, mint nálunk, ott igen kis százalék az utat rontó szekérforgalom és ahol szekér van, sokkal szélesebb talpméretre van berendezve, míg nálunk azok a keskeny, vékony kocsi- és szekértalpak rendkívül erősen rontják az utakat. Svájcban az ilyen elsőrendű utakat úgy kezelik, mint nálunk a flasztert. Bizonyos időközökben öntöző- és kefélőkocsik járnak, amelyek kimossák a sarat az útból és ezzel teszik lehetővé azt, hogy az utak olyan tartósak és hosszú ideig jók. r Azt hiszem, minálunk ez igen drága mulatság lenne. De a régi békés, háborúelőtti időkben külföldi barangolásaim alkalmával magam láttam azt, amit itt sehol sem látni, hogy ahol kis lyuk van, oda jön az útkaparó, kikaparja ezt a részt, hogy érdes felületet kapjon, ebibe apró zuzalékkaviesot tesz be és vassúíyokkal szépen leveri, kvázi plo'inbirozza az utat, úgyhogy félóra alatt ez az út teljesen rendben van. Ennek bevezetését kérném. Azt hiszem, nem volna nehéz ezt keresztülvinni, hiszen itt-ott néha meg is teszik, de ritkán. Akkor a mi drága befektetésünk sokkal hosszabb ideig tartana. Azt hiszem, arra is figyelemmel kellene lenni, hogy ezen elsőrendű utakba betorkoló utakat az utolsó két-iháromszáz lépésen kötelezzék szintén kövezésre, mert az a sár, amit a mellékutakról behoznak a fŐutakra, tönkreteszi az utat, mert a sár éppen úgy marja a kövezetet, mint a rozsda a vasat. Azt hiszem, ha ilyen intézményeket bevezetnénk, akkor a mi útjaink sokkal tartósabbak lennének és azok a nagy költségek, amelyeket ezekre az utakra fordítanánk, hosszú ideig szolgálnák a közt. Szándékom volt egy eszmét a pénzügyminiszter úrnak felvetni, de tegnap már egy szónok felvetette. Ez az agglegényadó. Engedje meg a méltóságos Felsőház, hogy ezt az eszmét legmelegebben támogassam és a pénzügyminiszter úr jóindulataiba ajánljam. Engem nem az öregedő kisasszonyok hálájának reménye lelkesít, nem is akarom ezzel elérni azt, hogy az a bizonyos cseh politikus, aki a magyar nemzetet kihaló nemzetnek mondotta, erőt merítsen ebből, hogy íme szükséges legényadót bevezetni, hogy Magyarország ne haljon ki. A népszaporodásnaJk nemcsak ez az arkánuana. Az a tény azonban, hogy ugyanolyan fizetés mellett a házasember és a legényember élete között óriási különbség^van, kétségtelen és nem felel meg az igazságosságnak, hogy míg ugyanolyan fizetéssel rendelkező ember, ha házas, alig tudja, mivel fogja betömni annak az öt-hat, vagy nem tudom hány gyermeknek a iszáját. mivel fogja őket télire felruházni, addig a legény emlb er élete adóját bárokban, mulatóhelyeken adhatja le. Azt hiszem, ha helyes korhatárok között és a jövedelemadónak bizonyos fokától kezdve progresszíve bevezetnek ezt, ezzel igen egészséges és senkit nem sértő adózást vezetnénk be, (Helyeslés.) amely szintén hozzájárulhatna az állami jövedelmeknek szaporításához. Sajnálom, hogy a népjóléti miniszter úr egy kedvenc alkotása felett némi kritikát kell mondanom. Ez a Társadalombiztosító IntézetAmikor ezt bevezették, magam is nagyon ellene voltam, igazságtalannak tartottam, hiszen az ember úgy is mindent elkövet háztartási alkalmazottai érdekében, de idővel beláttam, hogy ez tulajdonképpen egészséges dolog. Ha az ember nézi a kórházba utalási lehetőséget, a szanatóriumokban való kezelést, akkor látja, hogy ez egészséges jó intézmény lenne, ha kommerciálisán, okosan, jól kezelnék. A belső pénzkezelési vonatkozásokat nem ismerem, azokhoz nem is akarok hozzászólni, csak a felekkel való levelezési és elszámolási lehetetlenségeket tudom. Nem találkoztam még emberrel, akinek ne lett volna panasza, hogy vagy többet számítottak, vagy letagadták a befizetéseket és így tovább, addig azonban, amíg magamnak nem volt alkalmam ezt tapasztalni, — őszintén megvallva — nem vettem abszolúte komolyan. A differenciák, amelyek havonta, vagy negyedévenként előfordulnak, nem nagyok az egyes embereknél, legalább is nem olyan nagyok, hogy mindig érdemes volna azok után járni. — hiszen a levelezés is csak úgy folyik ennél az intézetnél, hogy nem válaszolnak, ha az ember válaszbélyeget nem ad — és — mondjuk — eljárni a szomszéd város-