Felsőházi napló, 1927. V. kötet • 1929. december 10. - 1930. július 10.

Ülésnapok - 1927-75

102 Az országgyűlés felsőházának 75. ülése 1930. évi május hó 12-én. hétfőn. nekem olyan anyagi eszközök állnak a rendel­kezésemre, hogy egy egész esztendőben az egész országban körülbelül 10.000 pár ^cipőt és 10.000 öltöny ruhát van módomban szétosztani. Ebbót világosan látszik tehát, egybevetve a lehetőségeket az igénnyel, hogy Takács János monoki lakos családjának én tulajdonképpen sokkal többet juttattam, mint amennyi arány­lagosan, országos viszonyszámban r.eki juttat­ható lett volna; ismétlem, nem én, hanem a minisztérium, mert hiszen nem volt tudomá­som az esetről. Mélyen t. Felsőház! Méltóztassanak azon­ban nekem megengedni egy másik, tulajdonkép­pen a kérdés lényegére vonatkozó megjegyzést. Az a. f gondolat, amely felvetődött Széchenyi Aladár ő méltósága interpellációjában, sokkal messzebbmenő és mélyebben ható gondolat, mint aminőnek első pillanatra látszik. Ez nem Takács István monoki lakos esete. (Ügy van! Ügy van! a Ház minden oldalán. — Gróf Szé­chenyi Aladár: Példát kellett volna statuálni!) Még a példa statuálással sem tudtunk volna egyebet, mint szimbolikus eredményt elérni, mert hiszen ha én Takács János monoki lakost tizenegy gyermekével együtt, ha lehetne arany­'bafoglalhatnám is, azzal 140 vagy nem tudom, mennyi ezer Takács Jánosnak a kérdése nem volna megoldva, legfeljebb az következnék, hogy átszakítván a gátat egy olyan áradat ömlenek felém, (Ügy van! Ügy van!) amely engem egé­szen biztosan elsöpörne a helyemről, ami utó­végre nem volna nagy baj, ellenben azt jelen­tené, hogy olyan igények állnának elő, az igé­nyeknek olyan áradata ömlene felénk, amelyek­nek sein ón, sem más ezen a helyen megfelelni nem tudna. (Ügy van! Ügy van!) Ha mármost itt arról van szó, t. Felsőház, hogy érdemben feleljünk a felvetett interpellációra, akkor tu­lajdonképpen érdemben kell az interpelláció materiájának is a szemébe nézni. Itt gróf Szé­chenyi Aladár, akinek meleg szívéről és külö­nösen ebben a kérdésben, de minden szociális kérdésben való áldozatokra is kész érdeklődésé­ről volt alkalmam több ízben meggyőződni, olyan kérdést vetett fel, amely mélyre megy, — mint voltam bátor említeni — és amelynek fel­vetésénél az ő leik bői előmuzsikált a fájdalom­nak és bizonyos fokú elkeseredésnek a hangja, amely különösen megnyilatkozott egynéhány olyan irányú kijelentésében, hogy szinte a vád­lottak padján kellett magamat és magunkat éreznünk. En a vádlottak padjára szívesen ülök le, amikor arra vagy okot adtam, vagy pedig a nemzet érdeke megkívánja. Ebben az esetben az alternatív bifurkáció közül a máso­dik eset érvényes. Arra én nem adtam okot, hog*y a vádlottak padjára a Takács János ügyé­ben ideüljek, ezt a szerepet ebben az esetben nem is vállalom el. Ha azonban arról van szó, hogy a Takács Jánosok ruagy nemzeti kérdé­sét kell képviselni, akár a miniszteri bársony­székben, akár pedig a vádlottak padján, mint szociálpolitikus, akkor én szívesen leülök a vád­lottak padjára, azonban figyelmeztetem a t. Felsőházat, az egész országgyűlést és az egész magyar társadalmat, hogy nagyon jó társaság­ban leszek a vádlottak padján, mert ennek a törvényhozásnak is ott lesz a helye és az egész magyar társadalomnak is ott lesz a helye. Itt nem a néipjóléti miniszter a vádlott eb­ben a kérdésben, hanem a magyar társadalom mai berendezése, a mai szociális struktúra, a szociális gondoskodás hiányos mivolta, a szo­ciálpolitikának meglehetősen hervatag álla­pota, egész berendezésünk. Megmondom egé­szen világosan, én azon a duktusön megyek tovább, amelyen Széchenyi Aladár ő méltósága interpellációja megindult, egész vagyoni és jövedelemeloszlási rendszerünk a vádlott, ame­lyet én a magam részéről sohasem volnék haj­landó lényegében és alapelveiben megtámadni vagy megcsonkítani, amelyre vonatkozólag azonban meg kell mondanom világosan, hogy eladdig Magyarországon a Takács Jánosok tényleg elkeserítő esete elő fog fordulni ezré­vel és tízezrével, és eladdig a 11—27 gyermek­kel megáldott családok helyzete tényleg két­ségbeejtő lesz, ameddig Magyarországon a tör­vényhozás és a kormány nem próbálja megvál­toztatni a társadálom belső struktúráját, leg­alább ezekben a vonatkozásokban olyan mér­tékben, hogy a Takács Jánosok ügyét ne kell­jen idehozni a Felsőház elé, mint kérdéseket, amelyeket két miniszter együttes jóakarata sem tud a jelenlegi körülmények között meg­oldani. (Ügy van!) Én ugyanis a Takács János 11 gyermekét el tudnám látni egynéhányezer pengővel, de a Takács Jánosokat rincs módomban ellátni, t. Felsőház. A földmívelésügyi miniszter úr talán meg tudja találni a módját annak, hogy a Takács János öt holdjának kifizetetlen ma­radékösszegét valamiképpen kifizesse, — mert nem lesz módja ezt elengedni — de a Takács Jánosok ügyét a földhöz juttatott fizetni nem tudó ezreinek és tízezreinek ügyét a földmíve­lésügyi miniszter úr nem tudja elintézni. (Ügy van! Ügy van!) Ki tudja elintézni? A törvény­hozás és a kormány, a társadalom, a nemzet egyetemessége a társadalommal, törvényhozás­sal és a kormánnyal együtt talán el tudja intézni — talán. Mélyen t. Felsőház! Ehhez azonban arra van szükség, hogy körültekintsünk a lehetősé­gek és a szükségszerűségek között. A szükség­szerűségek mértéke sokkal nagyobbnak látszik, mint amekkora a lehetőségek mértéke és én nem tudnék soha olyan politikai útra lépni, amely a szükségszerűségek túlzott mértéke szerint igazítaná a politikát, ellenben nem va­gyok hajlandó soha, sem a miniszteri székben, sem azonkívül, mint ennek a magas Háznak is reménybeli tagja, elszakadni a szociálpolitikai gondolkozásnak attól a mértékétől, amely nem veszti ugyan szem elől ennek az ezeréves nem­zetnek tradíciókon nyugvó, szilárd pilléreken nyugvó, tehát meg nem ingatható belső beren­dezését, de a szociálpolitikai igényeknek és szükségességeknek okos ós holes mérlegelését sem. Én erre törekszem és bocsánatot kérek, ha csak egy ujjheggyel is, de mégis tovább belementem, mint amennyire egy interpellá­cióra adandó szürke válasz tulajdonképpen en­gem feljogosított. Ügy érzem azonban, hogy ezt az interpellációt, amely itt elhangzott és ezt a két választ csak formailag lehet tudomá­sul venni, mert lényegéhen a Takács Jánosok kérdése nincs megoldva. (Ügy van! Ügy van!) Gróf Széchenyi Aladár úr ő méltóságának meleg szíve dobta ide ezt a kérdést, a Takács Jánosok kérdésiét és felelt rá a földmívelés­ügyi miniszter úr, feleltem én. A formák kö­zött ia dolog el van intézve. Ezért én is azt kérem, hogy ami engem illet, méltóztassék a választ kegyesen tudomásul venni, de a Takács Jánosok ügyére vonatkozóan adott formai vá laszt ne méltóztassék tudomásul venni. (Elénk helyeslés és taps.) Elnök: Gróf Széchenyi Aladár úr ő méltó­ságát, ha szólni kíván, a szó megilleti. (Szé­chenyi Aladár szólásra jelentkezik.) Méltóztassék!

Next

/
Oldalképek
Tartalom