Felsőházi napló, 1927. V. kötet • 1929. december 10. - 1930. július 10.
Ülésnapok - 1927-75
102 Az országgyűlés felsőházának 75. ülése 1930. évi május hó 12-én. hétfőn. nekem olyan anyagi eszközök állnak a rendelkezésemre, hogy egy egész esztendőben az egész országban körülbelül 10.000 pár ^cipőt és 10.000 öltöny ruhát van módomban szétosztani. Ebbót világosan látszik tehát, egybevetve a lehetőségeket az igénnyel, hogy Takács János monoki lakos családjának én tulajdonképpen sokkal többet juttattam, mint amennyi aránylagosan, országos viszonyszámban r.eki juttatható lett volna; ismétlem, nem én, hanem a minisztérium, mert hiszen nem volt tudomásom az esetről. Mélyen t. Felsőház! Méltóztassanak azonban nekem megengedni egy másik, tulajdonképpen a kérdés lényegére vonatkozó megjegyzést. Az a. f gondolat, amely felvetődött Széchenyi Aladár ő méltósága interpellációjában, sokkal messzebbmenő és mélyebben ható gondolat, mint aminőnek első pillanatra látszik. Ez nem Takács István monoki lakos esete. (Ügy van! Ügy van! a Ház minden oldalán. — Gróf Széchenyi Aladár: Példát kellett volna statuálni!) Még a példa statuálással sem tudtunk volna egyebet, mint szimbolikus eredményt elérni, mert hiszen ha én Takács János monoki lakost tizenegy gyermekével együtt, ha lehetne arany'bafoglalhatnám is, azzal 140 vagy nem tudom, mennyi ezer Takács Jánosnak a kérdése nem volna megoldva, legfeljebb az következnék, hogy átszakítván a gátat egy olyan áradat ömlenek felém, (Ügy van! Ügy van!) amely engem egészen biztosan elsöpörne a helyemről, ami utóvégre nem volna nagy baj, ellenben azt jelentené, hogy olyan igények állnának elő, az igényeknek olyan áradata ömlene felénk, amelyeknek sein ón, sem más ezen a helyen megfelelni nem tudna. (Ügy van! Ügy van!) Ha mármost itt arról van szó, t. Felsőház, hogy érdemben feleljünk a felvetett interpellációra, akkor tulajdonképpen érdemben kell az interpelláció materiájának is a szemébe nézni. Itt gróf Széchenyi Aladár, akinek meleg szívéről és különösen ebben a kérdésben, de minden szociális kérdésben való áldozatokra is kész érdeklődéséről volt alkalmam több ízben meggyőződni, olyan kérdést vetett fel, amely mélyre megy, — mint voltam bátor említeni — és amelynek felvetésénél az ő leik bői előmuzsikált a fájdalomnak és bizonyos fokú elkeseredésnek a hangja, amely különösen megnyilatkozott egynéhány olyan irányú kijelentésében, hogy szinte a vádlottak padján kellett magamat és magunkat éreznünk. En a vádlottak padjára szívesen ülök le, amikor arra vagy okot adtam, vagy pedig a nemzet érdeke megkívánja. Ebben az esetben az alternatív bifurkáció közül a második eset érvényes. Arra én nem adtam okot, hog*y a vádlottak padjára a Takács János ügyében ideüljek, ezt a szerepet ebben az esetben nem is vállalom el. Ha azonban arról van szó, hogy a Takács Jánosok ruagy nemzeti kérdését kell képviselni, akár a miniszteri bársonyszékben, akár pedig a vádlottak padján, mint szociálpolitikus, akkor én szívesen leülök a vádlottak padjára, azonban figyelmeztetem a t. Felsőházat, az egész országgyűlést és az egész magyar társadalmat, hogy nagyon jó társaságban leszek a vádlottak padján, mert ennek a törvényhozásnak is ott lesz a helye és az egész magyar társadalomnak is ott lesz a helye. Itt nem a néipjóléti miniszter a vádlott ebben a kérdésben, hanem a magyar társadalom mai berendezése, a mai szociális struktúra, a szociális gondoskodás hiányos mivolta, a szociálpolitikának meglehetősen hervatag állapota, egész berendezésünk. Megmondom egészen világosan, én azon a duktusön megyek tovább, amelyen Széchenyi Aladár ő méltósága interpellációja megindult, egész vagyoni és jövedelemeloszlási rendszerünk a vádlott, amelyet én a magam részéről sohasem volnék hajlandó lényegében és alapelveiben megtámadni vagy megcsonkítani, amelyre vonatkozólag azonban meg kell mondanom világosan, hogy eladdig Magyarországon a Takács Jánosok tényleg elkeserítő esete elő fog fordulni ezrével és tízezrével, és eladdig a 11—27 gyermekkel megáldott családok helyzete tényleg kétségbeejtő lesz, ameddig Magyarországon a törvényhozás és a kormány nem próbálja megváltoztatni a társadálom belső struktúráját, legalább ezekben a vonatkozásokban olyan mértékben, hogy a Takács Jánosok ügyét ne kelljen idehozni a Felsőház elé, mint kérdéseket, amelyeket két miniszter együttes jóakarata sem tud a jelenlegi körülmények között megoldani. (Ügy van!) Én ugyanis a Takács János 11 gyermekét el tudnám látni egynéhányezer pengővel, de a Takács Jánosokat rincs módomban ellátni, t. Felsőház. A földmívelésügyi miniszter úr talán meg tudja találni a módját annak, hogy a Takács János öt holdjának kifizetetlen maradékösszegét valamiképpen kifizesse, — mert nem lesz módja ezt elengedni — de a Takács Jánosok ügyét a földhöz juttatott fizetni nem tudó ezreinek és tízezreinek ügyét a földmívelésügyi miniszter úr nem tudja elintézni. (Ügy van! Ügy van!) Ki tudja elintézni? A törvényhozás és a kormány, a társadalom, a nemzet egyetemessége a társadalommal, törvényhozással és a kormánnyal együtt talán el tudja intézni — talán. Mélyen t. Felsőház! Ehhez azonban arra van szükség, hogy körültekintsünk a lehetőségek és a szükségszerűségek között. A szükségszerűségek mértéke sokkal nagyobbnak látszik, mint amekkora a lehetőségek mértéke és én nem tudnék soha olyan politikai útra lépni, amely a szükségszerűségek túlzott mértéke szerint igazítaná a politikát, ellenben nem vagyok hajlandó soha, sem a miniszteri székben, sem azonkívül, mint ennek a magas Háznak is reménybeli tagja, elszakadni a szociálpolitikai gondolkozásnak attól a mértékétől, amely nem veszti ugyan szem elől ennek az ezeréves nemzetnek tradíciókon nyugvó, szilárd pilléreken nyugvó, tehát meg nem ingatható belső berendezését, de a szociálpolitikai igényeknek és szükségességeknek okos ós holes mérlegelését sem. Én erre törekszem és bocsánatot kérek, ha csak egy ujjheggyel is, de mégis tovább belementem, mint amennyire egy interpellációra adandó szürke válasz tulajdonképpen engem feljogosított. Ügy érzem azonban, hogy ezt az interpellációt, amely itt elhangzott és ezt a két választ csak formailag lehet tudomásul venni, mert lényegéhen a Takács Jánosok kérdése nincs megoldva. (Ügy van! Ügy van!) Gróf Széchenyi Aladár úr ő méltóságának meleg szíve dobta ide ezt a kérdést, a Takács Jánosok kérdésiét és felelt rá a földmívelésügyi miniszter úr, feleltem én. A formák között ia dolog el van intézve. Ezért én is azt kérem, hogy ami engem illet, méltóztassék a választ kegyesen tudomásul venni, de a Takács Jánosok ügyére vonatkozóan adott formai vá laszt ne méltóztassék tudomásul venni. (Elénk helyeslés és taps.) Elnök: Gróf Széchenyi Aladár úr ő méltóságát, ha szólni kíván, a szó megilleti. (Széchenyi Aladár szólásra jelentkezik.) Méltóztassék!
